Kiszolgáltatva?

Megannyi élethelyzet, megannyi nézőpontja ugyanannak a megélésnek. Akár külső megfigyelőként, akár aktív résztvevőként vagyunk jelen az adott pillanatban, folyamatosan felfedezhető a személyiség éretlensége, vagy akár saját korlátaink. Egy dologra figyelhetünk csak: a szabad akaratunkra – vagyis miben dönthetek én, ha ki vagyok szolgáltatva másnak?!

Budapest

A nyolcadik kerület peremén sétálgatok az öcsémmel és a barátjával, akik épp sietve kapkodják a lábukat, mert egy budai helyszínen már várnak rájuk, én meg valamiféle díszkíséretként igyekszem őket utolérni. Tűzforró az aszfalt, a díszkövek, a beton és az épületek, ott a harmincnyolc fok egy ötössel többnek hat, szinte levegőért kapkodok, és a légáramba is csak a száraz és poros levegő jut, várom az enyhet adó sötétséget, a lehűlést. A városi buszt elhagyó tömeg közepébe érek, messziről kiszúrom a szépkorú, idős asszonyt, akit a lánya kísér – az utóbbi következtetés. Mikor hallótávolságra jutok, a fiatalabb nő belekarol az idősbe, aki azt mondja, ne rángass legközelebb, mire a fittebb válasza az volt, majd ha úgy viselkedsz. Ránézek a tesómra, aki addigra mellém érkezik, mondom: „Hallottad?” De ő a párost a másik oldalról kerülte ki, másra figyelt. Elmondom neki a hallottakat, milyen súlyos szavak ezek, milyen kapcsolat, vagy csak a fáradtságtól csúszik ki az ilyen mondat, hogy jól kell viselkedni, hogy ne rángassa az anyját a gyereke, nem tudom, hümmögünk mindketten. Az öcsém megmutatta a helyet, ahol az utcán a szeme láttára ütötte meg egy pasi a várandós nőjét. Nem bírta elnézni, a nő védelmében kinyitotta a száját, a férfi meg ököllel akarta őt is lenyomni – gondolom, ez egy rutin eljárás nála. Végül elsomfordált a két ember, a testvérem meg azóta sem tudja hova tenni a helyzetet, hiszen a nő még a férfit védte.

Dunaszerdahely

Vasárnap este a városi nagy üzletláncból jövök ki, két karomban néhány finomság, hiszen este otthon mozizunk, és mivel vászontáskát nem tettem magamhoz, a műanyagot meg nem vagyok hajlandó elvenni, úgy ölelem a vásárolt termékeket, mint egy csecsemőt, szorítom, csak ki ne essen semmi, mert azt már képtelen leszek felvenni, azért vissza kell majd fordulni. Gyors léptekkel haladok az autómig, amikor először egy férfi, majd egy nő kerül ki. A nő odaszól a férfinak: bezzeg most már tudsz sietni, mi?! Erre a válasz: azért sietek, mert fázom. Persze, persze, amikor én kérem, akkor fütyülsz rám, csak neked legyen jó, jegyzi meg a nő. Ennyit hallhattam, mert a folytatás már csukott kocsiajtók mögött hangzik el. Annyit látok fél szemmel, hogy a nő beszél, a férfi hallgat. Aztán a női szempár észreveszi, hogy figyelem őket, és összeráncolt szemöldökkel tántorít el attól, hogy tovább kémkedjek. Megértem. Jobbnak látom, ha nem emlékeztetek senkit sem arra, hogy számít, hogy kinek mit mondunk, vagy, hogy nem láthatatlan az ember, főleg, ha hangosan morog.

Balatonalmádi

A gyerekekkel egy napra leugrom a magyar tengerhez. Ilyenkor a víz illata keveredik a nedves fűével és a hasábburgonyáéval, biztonságos, gyermekkort idéző hangulatot ad. A gyerekeim a vízen elhelyezett akadálypályán próbálják ki magukat, én pedig a közelükben maradok, a stégre ülök. Ott van egy másik anyuka is, aki azonnal megragadja az alkalmat, hogy megmutassa, melyik az ő lánya, milyen ügyes, ugye, és szép is, teszi fel a költői kérdést, volt már idén lovastáborban, de a kedvence a Balaton, mindig ide akar jönni, hát ő hozza, mert, ugye, egyszem gyermek. Visszaigazolást nem várva már közli is, hogy nincs tesója, barátkozhatna-e az enyémmel, mert nagyon szereti a gyerekeket, és mennyi idős az enyém, mert az övé egy évvel fiatalabb. Szóhoz alig jutok, már tudom, hol van a nyaralójuk, egyébként melyik kerületben laknak Budapesten, milyen betegségben haltak meg a szülei, és miért nincs második gyerek. Viszonzást a bizalmaskodásra nem igen vár, úgy tűnik, nemcsak a gyerekének kellene barát, neki is. Mire lejár a gyerekeim kifizetett ideje, amit a felfújható akadálypályán lehetnek, a nő lánya összebarátkozik egy másik, idősebb gyerekkel, úgy tűnik, nincs igazán szüksége az anyukája közbenjárására. Elég gyorsan ismerkedik. Napokig rezonál a lelkemben a monológus. Utólag jövök rá, zavart, hogy belenyomott egy érzésbe – nem érdekelte, akarok-e rá figyelni, teher-e számomra az a sok személyes infó, s mert én ott, a másiknak láthatatlan voltam, csak díszlet, bárkivel helyettesíthető eszköz.