Kinek hol a határ?

A kettős vagy többes állampolgárság nemkívánatos, abnormális helyzet – áll Nagy Károly 1999-es Nemzetközi jog című munkájának az állampolgárságra vonatkozó fejezetében. Már csak azért is, mert nehezen képzelhető el, hogy valaki egyszerre két vagy akár több állam felé lojális tud lenni – különösen ha az érintett országok között konfliktus tör ki. Arról nem is beszélve, hogy az állampolgárság(ok)ból adódó kötelességek, a különböző jogrendeknek való egyidejű megfelelés – például házasság érvénytelenítése esetén – jelentős többletterhet ró(hat)nak az érintettre.

Állampolgársághoz az elmúlt két évszázad során kifejlődő polgári jogrendben alapvetően kétféle módon lehetett jutni: vagy a származás, vagy a születési hely alapján. Az európai államok többsége – az ezt 1804-ben kodifikáló Franciaországgal az élen – az előbbit választotta, vagyis a gyermek, függetlenül attól, hogy hol született, apjának (vagy ha ő ismeretlen, anyjának) állampolgárságát örökli. A másik elv szerint a születési hely a döntő, ezt „az angolszász államok és azon országok alkalmazzák, ahol a lakosság nagyrészt bevándorlókból áll. Ily módon a második generáció (...) már a születési ország állampolgárává válik, és így elkerülhető, hogy az állam lakossága többségében idegen állampolgárokból álljon” – olvasható Nagy Károly említett munkájában.

A két elv kizárólagos alkalmazása azonban igen hamar megteremtette a maga anomáliáit. A polgárait a születési hely alapján választó Argentínában például egészen a legutóbbi időkig egy bevándorló olasz család gyermekei két állam polgárai is lettek, mivel Itáliában e tekintetben a szülők állampolgársága számított. Fordított esetben, argentin szülők Olaszországban született gyermeke viszont hontalan lett, mivel egyik ország sem számította őt a polgárai közé. Az ilyen problémák elkerülése érdekében az utóbbi évszázadban a kétséges esetekben a helyi fő elv mellett a másikat is alkalmazzák. A származási elvet bevezető Franciaországban például „a 19. század folyamán azért kellett a helyben születés elvét is belekombinálni a törvényekbe, mert számos bevándorló ki tudott volna csúszni a kötelező katonai szolgálat alól. Ezért aztán a harmadik ott született generáció, ha kéri, ha nem, francia állampolgár lesz” – írja le a két elv keveredésének furcsa történetét Patrick Weil, a párizsi Tudományos Kutatások Országos Központja (CNRS) kutatója Út az állampolgársághoz című, az interneten is olvasható tanulmányában.

A kettős állampolgárságból adódó jogi nehézségek és kibúvók kiküszöbölése érdekében egyébként „már a probléma 19. századi, első megjelenései óta a nemzetközi jogban és diplomáciában elterjedt az az elv, hogy azon országok, amelyek nem tiltják a többes állampolgárságot, az ilyet szerző polgáraikat mégis úgy tekintik, mintha csak saját állampolgáruk volna” – említ egy, a lehetőségeket jelentősen csökkentő jogelvet Parragi Mária, a Belügyminisztérium Bevándorlási és Állampolgársági Hivatala állampolgársági főosztályának vezetője. ĺgy ez a jogi státus kevéssé alkalmas eszköz arra, hogy két ország törvénykezését egymás ellen kijátssza. Annál is kevésbé, mivel egy ugyancsak igen régen kialakult joggyakorlat szerint egy állam nem nyújthat diplomáciai védelmet egy olyan állammal szemben, amely az érintett személyt szintén állampolgárának tekinti.

A többes állampolgárság – a jogalkotók által egyébként nemkívánatosnak mondott – állapotát Magyarországon már az ilyen kérdéseket szabályozó első, 1879-es állampolgársági törvényben is megengedhetőnek tartották, illetve nem tiltották. Bizonyos helyzetekben azonban „már a 19. század végén kétoldalú szerződésekkel akadályozták az ilyen státusok létrejöttét. Például az USA-ba tömegesen kivándorlók esetében, akiknek a tiszta jogi helyzet érdekében le kellett mondaniuk korábbi magyar állampolgárságukról” – említ egy hajdani praktikus megfontolást Parragi Mária. Az 1920 nyarán megkötött trianoni békeszerződés pedig külön kitért arra, hogy a több millió, külföldre került magyar esetében – úgymond – tiszta helyzetet teremtsen: mindenki automatikusan annak az országnak a polgára lett, amelynek területén volt az – egy ma már nem használatos jogi kategória szerinti – úgynevezett községi illetőségi helye. Bár a határokon kívül rekedt magyarok még egészen 1922 nyaráig jogosultak voltak eredeti állampolgárságukat igényelni, annak megszerzésekor azonban át kellett költözniük Magyarországra. Ráadásul a visszamagyarosítás nem pusztán a kérelem tényéhez, hanem annak (magyar) belügyminiszteri engedélyezéséhez volt kötve. Ezt pedig – az akkoriban amúgy is nagy menekülttömegekkel bajlódó országban – nem sokan szerezhették meg.

Ugyanígy egy tömbben kezelték a bécsi döntések révén 1938 és 1941 között visszacsatolt országrészek lakóit, akik – kivéve az oda beköltözőket és a frissen létrehozott új államok polgárságát 1921-ben maguk választókat – egységesen kaphatták vissza eredeti állampolgárságukat (majd veszítették el ismét az e döntéseket érvénytelenítő 1947-es párizsi békeszerződés nyomán). Hasonlóképpen jártak el az 1946-os magyar–csehszlovák lakosságcsere-egyezményben részt vevőkkel, illetve a kényszerrel kitelepített német nemzetiségűekkel is.

A II. világháború után amúgy is divat lett a többes állampolgárság eseteinek csökkentése. Az Európa Tanács 1963-ban e tárgyban tagjainak készített egyezménye kifejezetten szorgalmazta, hogy az új állampolgárságot megszerzők veszítsék el az eredetit. Bár Magyarország nem volt részese ennek az egyezménynek, 1957 után sorra kötött kétoldalú szerződéseket a szocialista országokkal a kettős állampolgárság kizárásáról, ami nem utolsósorban a status quo fenntartását is szolgálta. A nyugati államokkal ilyesmire nem került sor, így arrafelé jóval többen szerezhettek efféle, az akkori hivatalos magyar politika (és nemzetközi jog) által nemkívánatosnak tartott jogi státust. Sőt. Mivel a befogadó államok általában a születési hely alapján osztogatják a polgárjogot, Magyarország pedig következetesen ragaszkodott a származási elvhez, így elvben és gyakorlatban (például az USA-ban) egyre több, magyar emigráns szülőktől származó vált kettős állampolgárrá. Még ha sokuknak nincs is erről tudomása. Magyarországon ugyanis – ha kérné – minden további nélkül megállapítanák idetartozását.

Az EU-ban nemigen foglalkoznak e témával. Az 1992-es maastrichti szerződés bevezette az uniós állampolgár fogalmát, ám ez önmagában nem ad külön jogosítványokat, hiszen a tagállamok polgárai tartoznak ide. Egyébiránt a kontinensen az Európa Tanács 1997-es, az állampolgárságról szóló Európai Egyezményének az iránymutatása a mérvadó, amely a korábbival ellentétben – elsősorban a 20. század második felében kialakult, nemzetek közti mobilitásra hivatkozva – megengedhetőnek tartja több állam polgárjogának egyidejű birtoklását. Pontosabban mondva: az országokra bízza a polgárjoghalmozás engedélyezését. Ám olyan országokban is engedélyezni kell a születéssel vagy a házasságkötéssel automatikusan létrejövő kettős állampolgárságot, ahol amúgy azt nem tartják megengedhetőnek.

Ez vonatkozik Ausztria és Németország mellett például a skandináv országok többségére, ahol nem támogatják a polgárjoghalmozást. Németországban egyébként, bár a származási elv alapján honosítanak valakit, az úgynevezett népi németek (erdélyi szászok, magyarországi svábok, volgai németek) csak áttelepülésük után – igaz, könnyített eljárással – kaphatnak állampolgárságot, miközben az eredetiről többnyire le kell mondaniuk. Ausztria sem adta meg az osztrák állampolgárságot az első világháború után Dél-Tirolban rekedt kisebbségnek, hanem az 1946-ban aláírt nemzetközi egyezmény alapján biztosított autonómiájukat igyekszik egyengetni. Ezzel ellentétben van, ahol kifejezetten bátorítják a kettős státusok létrejöttét. Az utóbbi időben az USA-ba vándorolt mexikóiak körében például anyaországuk kifejezetten kampányt folytat eredeti állampolgárságuk visszaszerzése érdekében. Az Ukrajna és Moldova területére szakadt románok számára pedig az utóbbi évtizedben tulajdonképpen formaság volt az anyaország polgárává is válni.

Az egykori nagy gyarmattartók országaiban egyébként nem is a kettős, hanem a szimpla polgárjog megszerzése az igazi kérdés – ami a hajdani alattvalók számára egyébként általában jelentősen meg van könnyítve. A II. világháború előtt a polgárjoggal az egész birodalom területén bőkezűen bánó Nagy-Britanniában például meglehetősen bonyolult, többszintű polgári státust vezettek be az országot ellepni igyekvő gyarmatosítottak számára. Igaz, ha egyszer már bejutottak a szigetország területére, és ott eltöltöttek bizonyos időt, akkor már könnyebb a „honosodás”. Franciaországban nem ennyire bonyolult szisztémával ugyan, de hasonlóképpen könnyített művelet a hajdani gyarmatok lakóinak honosítása, másoknál jóval kevesebb időt kell eltölteniük az országban a polgárjog megszerzése előtt.

A nemrégiben a délvidéki magyarok és a magyarországi ellenzék által felvetett, praktikusan az EU-ba történő vízummentes közlekedést célzó kettős polgárjog – mondják az ellenzők – azért lenne aggályos, mivel ellentmondana a még mindig hatályban lévő (trianoni és párizsi) nemzetközi békeszerződéseknek. A magyar állampolgárságukat akkor elveszítettek és leszármazottaik részére ugyanis a máig érvényes nemzetközi szerződések ellenére kellene visszaszolgáltatni magyarországi jogaikat. Az erre leginkább hasonlító nemzetközi példa Olaszországé, ahol 1992-ben és 2000-ben is hoztak olyan törvényeket, amelyek alapján a hajdanán a Monarchiához tartozó, illetve az 1947 után Jugoszláviához csatolt területeken korábban születettek és leszármazottaik kaphatnak olasz állampolgárságot is. Bár a jugoszláv utódállamokkal arról még nem sikerült megállapodniuk, hogy mindez érvényes legyen az ott élő, 1947 után születettekre is, máris nagy tömegeknek – elsősorban Amerikában élőknek – juttattak kettős polgárjogot. Amire az EU hivatalos formában eddig nem reagált.

A szerző magyarországi publicista