Kinek fontos még itt Malina Hedvig?

Hét és fél évig tartó hatósági zaklatás után 2013-ban döntött úgy, hogy felveszi a magyar állampolgárságot és családjával Győrbe költözik. További három év telt el bizonytalanságban, mert 2011 áprilisában a szlovák Főügyészség vádat emelt ellene, és a bíróság 2015 szeptemberére már a tárgyalás időpontját is kitűzte. Hedvig kérelme alapján 2017 januárjában Magyarország átvette az ügyet, ő pedig azt remélte, hogy végre lezárhatja életének ezt a hosszú, keserves fejezetét. És most ott van, ahol a part szakad.

A Győri Járási és Nyomozó Ügyészség másfél éve fordítja szlovákról magyarra az aktákat és négy hónapos intervallumokban halogatja a döntést. Állítólag komoly nyomozati munka is folyik, de hogy mit tudnak tizenkét éve után kinyomozni, az talány. A lényeg azonban nem is ez, hanem, hogy egyáltalán minek? Kinek fontos még ennyi idő után, egy másik országban annyira ez az ügy, hogy nem lehet a józan észre hallgatva azt mondani, lezárjuk, úgysem tudunk már kideríteni semmit. A nyitrai helyszínt rég beépítették, egy tanú meghalt azóta, az ügyön dolgozó szlovákiai nyomozók közül többen távoztak már a rendőrségtől. Még a Hedvig meghurcolását presztízskérdésként kezelő szlovákiai politikusok – Robert Fico volt kormányfő, Robert Kaliňák volt belügyminiszter, Dobroslav Trnka volt főügyész – csillaga is leáldozott, ebben a helyzetben pont Magyarországon kell újabb évekkel meghosszabbítani ezt a vesszőfutást? Valóban akkora horderejű egy állítógos hamis tanúzás – még ha megtörtént volna is –, hogy érdemes rá ennyi energiát és időt fecsérelni? És egyáltalán, fontos itt még valakinek Hedvig annyira, hogy az embert lássa az aktahalmok mögött?

Persze, mondhatja bárki, törvényszerű eljárás folyik, az igazságszolgáltatás teszi, amit tennie kell, Malina Hedvig pedig közben éli az életét, hiszen Magyarországon nem kopogtatnak az ajtaján rendőrök, nem akarják bezárni a pszichiátriára, nem nevezik őt a sajtóban megrögzött hazudozónak, az állam ellenségének. Ez mind igaz, de csak az igazság egy része. A másik része az, hogy milyen teherrel kénytelen élni ő és a családja. Nem tudom, belegondoltak-e azok, akik dönthetnek a sorsáról, milyen nehéz örökös vádlottként létezni, eltűrni a megjegyzéseket, úgy tenni, mintha nem látná a gyanakvó tekinteteteket, nem hallaná, ahogy összesúgnak a háta mögött. Munkát keresni, amikor az ember nem tudja, mikor, milyen kihallgatásra, tárgyalásra idézik be, és megóvni mindettől a borzalomtól a gyerekeit. Akik egyre nagyobbak és lassan szembesülni fognak édesanyjuk „múltjával”, mert az emberek nem mindig tapintatosak, sőt, gyakran kifejezetten rosszmájúak – igen, Magyarországon is.

Itt, Szlovákiában sokan szeretnék úgy látni és sokan hangoztatják is, hogy az anyaország, amely állampolgárságot adott Hedvignek, ügyestől-bajostól befogadta, keblére ölelte, majd igazságot is szolgáltat neki.

Csakhogy egy tizenkét éve húzódó ügyben már nem lehet igazságot szolgáltatni, sőt, minden további halogatás csak az igazságtalanságot tetézi.

Hedvig nem azért költözött Magyarországra, mert előnyöket akart. Önerőből teremtett új otthont magának, nem fogadott el semmit, hogy senkinek ne legyen az adósa és lekötelezettje. Azt sem remélte, hogy ott felelősségre vonják azokat, akik itt pokollá tették az életét. Csupán annyit akart, hogy végre fellélegezhessen, hogy az életét beárnyékoló ügy nem létezik többé, vége. Ez volna olyan nehéz, amikor csak annyit kellene mondani, hogy mivel bőven eltelt a büntetési tétel felső határának megfelelő idő, a bűncselekmény elévült? Csupán egy kis emberi belátás és együttérzés kellene, na meg politikai akarat. Vagy pont ez hiányozna, mert a V4-ek összeborulása és a migránsellenes együttműködés fontosabb, mint egy ártatlanul meghurcolt ember nyugalma?