Kibicsaklott párhuzam

A második világháború befejezése és az iraki háború közötti évtizedekben számtalanszor leírták, hogy a XX. században az Egyesült Államok kétszer is megmentette az európai demokráciát. Közben – előkelő egyetemek professzoraitól a mezei publicistákig – sok ezren ecsetelték élénk színekkel, hogy Amerikában a demokratikus erőknek 1914 nyarától az USA hadba lépéséig mekkora erőfeszítésébe került leküzdeniük az európai konfliktusba való be nem avatkozás híveinek ellenállását. A második világháború első felében ugyanez hasonló módon megismétlődött, és csak Pearl Harbor japánok általi megtámadása döbbentette rá az amerikai közvéleményt, hogy a fasizmus elleni harc létérdeke az Újvilágnak. A XX. századi két világégés első szakaszában mindkét esetben Európa demokratikus része ösztönözte Amerikát, hogy kapcsolódjék be a küzdelembe. Ma fordított a helyzet; az USA nógatja európai szövetségeseit, hogy ha ágyúval, tankkal, harci repülőgéppel nem is, legalább pénzzel és morálisan vállaljanak részt a demokratikus értékek, úgymond, világméretű meghonosításából. Hogy kontinensünk legjelentősebb országai ódzkodnak bekapcsolódni az USA indította küzdelembe, egyebeken kívül az is mutatja, hogy 2004. május 1-je, az iraki hadjárat befejezetté nyilvánítása óta nagyítóüveggel se lehet az európai sajtóban írást találni, amelynek szerzője arra hivatkozik, hogy az Egyesült Államok a XX. században kétszer is megmentette az Óvilágot. Pedig a tények tények maradnak, bárhogy viszonyul is napjaink jelenségeihez az amerikai elnök, és bármilyen udvariasan vagy kevésbé diplomatikusan mondja be a kontrát egy-egy francia vagy német politikus. Az utóbbiak húzódozásában, persze, más tényezők is közrejátszhatnak: gazdasági érdek, a világháborúk óta bekövetkezett elkényelmesedés. Van elemző, aki a hálátlanság megnyilvánulásának tekinti az európai máshogy gondolkodást. Ugyanakkor kevesen vizsgálják elmélyülten, hogy a világnak az a része, amelyen Bush elnök az európai vagy amerikai értelemben vett demokrácia plántálására készül, olyan terep-e, amelyen törekvése sikerrel jár. Európa 1914 és 1918 között, majd az 1939–1945-ös időszakban természetes térsége volt a demokráciáért folyó küzdelemnek. Németországban 13 évig volt nácizmus, némely muzulmán országokban viszont évszázadok óta folyamatosan vannak hatalmon fundamentalisták. Bush elnök most, európai vizitje során többször is elismeréssel szólt az iraki választások eredményéről. Mindannyian láthattuk, hogy milyen körülmények között választott Irak népe. Azé az államé, amelynek lakossága a térség mohamedán országai között a leginkább világinak volt tekinthető. Vajon milyen kilátásai vannak a mi értelmezésünk szerinti demokráciának ott, ahol a fundamentalista muzulmán papság évszázadok óta és egyfolytában butítja a népet? Egyértelműen örvendetes, hogy az USA elnökének európai körútja során enyhült a francia–amerikai viszony és némileg a német–amerikai is. Az USA, a németek és a franciák számára egyfajta aranyhíd, hogy Bush elnök valószínűsítette: nem készül Irán elfoglalására. Úgy tűnik, belátta, hogy egy harmadik „Vietnam” megoldhatatlan feladat lenne országa számára.