Ki a szlovákiai magyar, és mit akar?

A számok tükrében sokadszorra is felvetődik a kérdés, miként maradhat meg a szlovákiai magyar közösség. Ahhoz, hogy milyen stratégiával lehet gátat szabni az elszlovákosodásnak és a fogyásnak, azzal is tisztában kell lenni, mik a helyi magyarság igényei. Egyáltalán kiket lehet szlovákiai magyarnak tekinteni, hol kezdődik és hol ér véget ez a sajátos státus?

Miért olyan fontos választ adni egy szónokinak tűnő kérdésre? Azért, hogy egy működőképes, hosszú távú stratégiát lehessen kidolgozni. Ha ugyanis tudjuk, milyen csoportnak az érdekeit akarjuk megvédeni, igényeit kielégíteni, jóval könnyebb választ adni arra, miként tesszük ezt meg. Fel kell mérni, vannak-e olyan témák, melyekben a szlovákiai magyarság különösebb probléma nélkül közös nevezőre tud jutni.

Magyar vagy-e?

Elcsépelt gondolatnak hangzik, hogy egy közösség sokrétű és sokszínű, ezért nem lehet olyan tömegként kezelni, melynek tagjai közös célokat vallanak és ugyanazok a szándékaik. A szlovákiai magyarsággal kapcsolatban azonban több olyan kérdés is létezik, melyeket nyilvánosan még nem tettek fel, nyilvánosan nem vitatta meg azokat sem a közvélemény, sem pedig a szakemberek. Túlnyomórészt azért, mert kényelmetlen problémákat vetnek fel.

Az első és még a leginkább köztudatban levő kérdés, hogy magyarként tekintünk-e arra a csoportra, amelynek a tagjai vállaltan magyar anyanyelvűek, a népszámláláson mégis szlovák nemzetiségűnek vallották magukat. Ha eltekintünk a népszámlálás körüli botrányoktól, számszerűsíteni is tudunk ebben a tekintetben: mintegy ötvenezer olyan személy él az országban, aki ebbe a kategóriába esik. Igényeik, magyarságukhoz való kötődésük más, mint a nemzetiségükben és nyelvükben is magyaroké.

Mennyiben tekinthetőek továbbá szlovákiai magyarnak azok a romák, akik ugyan más etnikumhoz tartoznak, de magyarul beszélnek és magyar iskolába járnak? Sok településen ráadásul csak és kizárólag ezeknek a nehéz szociális körülmények között élő közösségeknek köszönhető az, hogy az adott helyen még működhetnek a magyar iskolák. A krasznahorkai incidens nyilvános fogadtatása azt mutatja, hogy ezen a téren is komoly problémák vannak a szlovákiai magyarok önképével – és az sem biztos, hogy a romák a közfelfogás szerint részét képezik a közösségnek.

Máig nem tisztázott, menynyiben számít a szlovákiai magyar közösség tagjának az a réteg, amely már (még?) csak szimbolikusan kötődik ehhez a régióhoz, mert Csehországban, Magyarországon vagy az északi országrészben él, s nem vagy csak gyenge kapcsolatban áll a közösséggel, szülei vagy gyerekkori barátai révén. Vajon vannak ennek a csoportnak önálló igényei, szlovákiai magyar nemzettudata?

Léteznek továbbá olyan külsőségekben megnyilvánuló különbségek, melyek arra jók, hogy tudatosítsák, mennyire másként értelmezi a szlovák– magyar viszonyt maga a közösség. Kézenfekvő példákkal szolgálnak a sportesemények. Az éppen zajló jégkorong-világbajnokságon például egyesek teljes szívvel drukkolnak a szlovákoknak, éneklik a himnuszt és skandálják a jelszavakat, mások a mihamarabbi kiesésüket és leégésüket kívánják. Még a politikusainknak is folyamatos dilemmát okoz annak a kérdésnek a megválaszolása, kinek drukkolnának egy magyar–szlovák hokimeccsen.

Végül, de nem utolsósorban a szlovákiai magyar közösséghez való tartozás erősen átpolitizálódott. A Híd-szavazókkal kapcsolatban gyakran elhangzik az a vád, hogy olyan magyarok, akik az elszlovákosodás felé tartanak. Az MKP-szavazókat egy ellentétes logika folytán gyakran minősítik olyan rétegnek, amely képtelen megbékélni azzal, hogy Szlovákiában él. Pedig ők csak másként magyarok.

Párhuzamos világok

Miután ennyi kényelmetlen témát érintettünk, joggal vetődik fel a kérdés, miért kell ezekre a problémákra választ találni és kialakítani valamiféle konszenzust. A közös nevező egyrészt ahhoz szükséges, hogy elejét lehessen venni a szándékos csúsztatásoknak és az értelmezési zavaroknak. Másrészt pedig így lehet valósan felmérni az igényeket és működő megoldást találni, kijelenteni, hogyan tovább.

Az, hogy nem tisztázott a szlovákiai magyarság fogalma, csak bonyodalmakhoz vezetett. Közvetve ugyan, de hozzájárult például ahhoz, hogy a politikai érdekképviseletünk meggyengült. A Híd és az MKP meg sem próbált összeállítani egyfajta közös intézkedéscsomagot, mely a közösségnek jó, hanem – más-más úton – a fogalom félreértelmezésével próbáltak a helyi magyarság letéteményeseinek látszani, két év alatt két választási kampány kulcstémáját adva. A külön értelmezés problémája miatt vált számháborúvá a népszámlálás eredményeinek kiértékelése is, mivel az egyik fél szerint nem ismertek az adatok, és különben is nehéz meghatározni a szlovákiai magyarsághoz tartozás kritériumait, míg a másik ismételten tömeges fogyást valószínűsít.

Emellett a szlovák többséggel való párbeszédet is rossz irányban befolyásolta a fogalom értelmezésének hiánya. Egy kisebbségi részcsoport tulajdonságainak a kivetítése az egészre olyan általánosításokhoz vezet, melyek szerint a „magyarok” revíziót akarnak, nem értetik meg velük magukat a közéjük látogatók az államnyelven, vagy éppen senkinek nincs problémája az egynyelvű feliratokkal, és csak egy elenyésző kisebbség hangoskodik ez ügyben. Összességében nagy szükség van arra, hogy a fogalmat magunk és mások előtt is tisztázzuk.

A kritériumok kijelölésének egyébként megvannak a buktatói. Amennyiben a szlovákiai magyar kategóriába tartozónak vélt személyek számát leszűkítjük, rádöbbenhetünk, hogy lélekszámunk nemcsak hogy mélyen alulmúlja az ötszázezret, hanem a helyi magyarság tulajdonképpen még igazi politikai és társadalmi tényezőnek sem számít Szlovákiában. Amennyiben a kategória túlzottan kibővül, megvan a veszélye annak, hogy sokkal nehezebb megtalálni a közös nevezőt – azokat a dolgokat, melyek összekötnek minket, és amelyekért együtt, közös erővel síkra lehet szállni.

Közös nevezők

E sorok szerzője úgy gondolja, hogy a gyakorlati nehézségek ellenére érdemes a lehetőségekhez képest minél tágabban meghatározni a szlovákiai magyar közösséget. Attól ugyanis, hogy valaki másként éli meg magyarságát, még nem lesz automatikusan „rossz” magyar, és még mindig találni elegendő közös pontot. A minőségi különbségtétel egyetlen dolgot eredményezett az utóbbi években: (jobbára hamis) erkölcsi fölény érzetét keltette azokban, akik megfeleltek a saját maguk által támasztott normáknak, járulékos kárként pedig szükségtelenül elidegenítette céljaitól az ellentábort.

A magyarság tágabb körben való értelmezése ugyanakkor nem jelentheti azt, hogy lemondunk az erkölcsi iránytűkről vagy természetes, kikerülhetetlen jelenségként fogjuk fel az elszlovákosodás különféle fázisait. Abból például, hogy magyarként határozzuk meg annak a családnak a tagjait, melyben a szülők szlovák iskolába járatják gyermekeiket, és úgy is kezeljük őket, még nem következik, hogy ez a fajta nevelési módszer kívánatos.

A közös nevezőt a tág, vegyes rétegeket magában foglaló csoportok is meg tudják találni. Megvannak azok a pontok, melyekkel a szlovákiai magyarok túlnyomó része egyetért. Elsősorban olyan pozitív üzenetekről van szó, amelyek nem megosztóak: a nyelvhasználat szabadsága és a törvényi korlátok eltörlése, Szlovákia multietnikus, toleráns állammá tétele, a tudatos és öngondoskodó közösségek megteremtése, az oktatás szabadsága, átlátható jogi környezet a diszkriminatív elemek eltávolításával, szociális biztonság, valamint a hangsúlyos régiófejlesztés. Ezek a célkitűzések így együtt képezhetik a magját a szlovákiai magyarság megmaradásának.

Ahhoz, hogy a fenti, terjedelmes lista mögé valaki felsorakozzon, nincs szükség különösebb „nemzeti” képesítésre. Így nem arról lesz szó, kit kell kizárni a szlovákiai magyarság köréből, ehelyett szélesebb rétegeket lehet a kisebbségi ügyek képviselete mellé állítani. A cél csakis az lehet, hogy újabb tíz év múlva ne a pánikhangulat uralkodjon el a közösségben a népszámlálás eredményeit nézve – és hogy pontosan tudjuk, kiket takar ez a közösség.

A szerző politológiát végzett a Comenius Egyetemen, rendszeresen ír több lapba is, a bumm.sk alkalmazottja, a Kerekasztal munkatársa