Követhető jövőkép nélkül nem megy...

E meghatározást kiegészíthetjük azzal, hogy ez a kategória a felhalmozódott kulturális örökség együttes birtoklásán és a közösen megélni kívánt jövőn alapul. Ahogy arra Tóth Károly a vita közben felhívta a figyelmet, a meghatározásból egyenesen következik az a kérdés is, hogy miként tudunk magyarnak maradni Szlovákiában? Véleményem szerint, ha közelebb akarunk jutni kollektív célunkhoz, minden kérdést ugyanabból a központi nézőpontból kell megközelítenünk – mi az, ami a közösség megmaradásának szempontjából ezt a célt szolgálja, és milyen úton érhető el? A válasz keresésekor azonban előbb-utóbb olyan sajátos szlovákiai magyar téveszmékkel kell szembesülnünk, melyek akadályoznak bennünket az útkeresésben, lévén, hogy megülik a közgondolkodást és beszűkítik a szellemi tájékozódás perspektíváját. Írásomban három ilyen téveszme cáfolására teszek kísérletet: előbb „az autonómia, mint csodafegyver” és „a magyarságmérce” téveszméiről értekezem, végül pedig a „szükségtelen konfrontáció” délibábjáról.

Először a kihívásokról. Adott egy nacionalista alapállás. Szlovákia megalkotói 1993-ban olyan országot hívtak életre, melyben az államalkotó nemzethez való tartozás értéke a polgári egyenlőség elve fölé helyeződik. A magyarok tulajdonképpen albérlőkké váltak azon a földön, melyen őshonos közösségként élnek. Az állam egy privilegizált nemzet tulajdona, a nacionalizmus pedig állandó politikai követelmény. Noha a kisebbségek beolvasztására kifejezett kényszert nem alkalmaznak, a „lassú víz partot mos” elvét követve nem nyújtanak hatékony eszközöket a partikuláris identitások fenntartásához.

Az Európai Unióba való belépést megelőzően értelmiségi elitünk egy része úgy tartotta, az euro-atlanti csatlakozás és az ezzel együtt járó nemzetközi normák meghonosodása kurzusváltást hoz magával a szlovák kisebbségpolitikában. A remények hamisnak bizonyultak, a szlovákiai magyar érdekképviselet előtt álló történelmi kihívás továbbra is megválaszolatlan maradt: miként alakítható ki Szlovákiában kisebbségbarát politikai berendezkedés?

A második kihívás egyenesen következik az elsőből. Arról van szó, hogy a befogadó többségi társadalom kulturális közege több lehetőséggel kecsegtet, ennélfogva nagyobb vonzerővel bír, mint az anyanemzeté. Így adjuk gyermekeinket a sikeresebb érvényesülés reményében szlovák iskolába; ezért szólalunk meg a nyilvános tereken a „konyhai” magyar nyelv helyett az emelkedettebbnek számító államnyelven; és ezért tartjuk a kétnyelvűség követelését unatkozó naplopók hóbortjának, szinte már magunkévá téve a szlovák nacionalisták „egy állam – egy nyelv” programját.

Mint az elején rámutattam, a nemzeti közösséghez tartozás hagyományosan egyfajta személyes önbesorolás kérdése. Senki sem vonja kétségbe, hogy az identitás szabadsága minden embert megillet. Azonban nem mindegy, hogy milyenek a társadalmi körülmények, vagyis húzódnak-e a háttérben tudat alatti kényszerítő tények. A normális helyzet az lenne, ha valaki úgy élné le az életét, hogy semmilyen konfliktusos állapot nem áll elő, mely az identitása vállalásával kapcsolatos belső vívódásokra kényszerítené. Ideális esetben az egyénnek nem kell más közösséget választania, mint amelybe beleszületett, mert lehetősége van az elődök identitásának szabad és konfliktusmentes megélésére. Hazánkban, ahol az állampolgárokat nemzetiségük alapján kategorizálják, hatásosan működnek a pszichológiai kényszerítő mechanizmusok. A cél az, hogy a magyarság társadalmi presztízsének „szintre hozásával” megvalósuljon a nemzeti identitás megélésének valódi szabadsága.

A szlovákiai magyarságnak távlati perspektívákra van szüksége – hangzik a megállapítás.

A jövőképben rejlő erő egyszerű: ha van jövőképünk, képesek vagyunk proaktív módon, folyamatosan, lépésről lépésre közelíteni ahhoz, amit akarunk, ahelyett, hogy csak – reaktív módon – megpróbálnánk távol tartani magunkat attól, amit károsnak gondolunk. Közösségünknek azonban nincs lefektetett jövőképe, és ennek drámai következményei vannak. Ha nem tudjuk, hova akarunk eljutni, eo ipso nem beszélhetünk kezdeményező fellépésről és aktív jogérvényesítésről. Ebből kifolyólag a szlovákiai magyarok számára az érdekérvényesítés passzívan értelmezendő – leszámítva a civil szféra egy vékony, de szerencsénkre annál tevékenyebb rétegét.

Érdekérvényesítési paradigmáink pontosan azért elégtelenek, mert a reaktív cselekvési pozícióból indulnak ki. Valahányszor egy vívmány (lássunk tisztán: minden eddig elért eredményünk – a Selye János Egyetemtől a kisebbségi nyelvhasználati törvényig – a többségi politikai elit bármikor visszavonható gesztusa, melynek nincs alkotmányos garanciája) veszélyben van, tüntetéseket szervezünk, aláírásgyűjtésbe kezdünk, sajtónyilatkozatokat adunk ki; politikai reprezentációnk pedig különböző módon hangot ad a közösséget ért bántalomnak, azaz sérelmi politikát folytat.

A magyar történelemben komoly előképeket fedezhetünk fel a gravaminális politikai alapállásra, nemkülönben annak kudarcaira. A 18. századi rendi-nemesi ellenzékiség, a dualizmus kori 48-asok vagy a két világháború közötti Csehszlovákia fősodort akotó kisebbségi pártjai mind a status quo fenntartására rendezkedtek be. A sérelmi politika belső dinamikája a reaktív cselekvésen alapul, az előrelépés minden kilátása nélkül. Félreértés ne essék, a felvidéki magyarság sérelmei (Beneš-dekrétumok, hátrányos közigazgatási beosztás vagy újabban a magyar egyetem leminősítésének ügye) valós sérelmek, ám ezek retorikus felhánytorgatásánál többre van szükség.

A sérelmi politikából következik két igen gyakori téveszme. A paradigma legelkötelezettebb hívei az összes létező kihívás – asszimiláció, a déli régió gazdasági ellehetetlenítése, katasztrofális demográfiai mutatók stb. – feloldását egy részleteiben soha ki nem dolgozott, kelet-európai közegben soha ki nem próbált, s éppen ezért cáfolhatatlan elképzelésben, az „autonómiában” látják. Félreértés ne essék, nem a kisebbségi önkormányzatiság ellen kívánok ágálni, hanem a fetisizált fogalmakban rejlő veszélyekre utalok. Aki minden problémát egyetlen „nagy megoldással” küszöbölne ki, annak a mindennapok valósága reménytelen és megoldhatatlan. Nyelvünk térvesztése itt és most zajlik, a tendencia megfordításáért a mindennapokban kell tennünk. Másfelől pedig a közösségi problémákra a megoldásokat rendszerint nem elrendelik, hanem megtalálják, és idővel találják meg. Addig azonban a megmaradás szempontjából lényeges tényezők egyikét sem hanyagolhatjuk el, abban bízva, hogy a beteljesülő utópiában úgyis minden baj magától meghaladottá válik.

A sérelmező attitűd gyakran társul egy másik téveszmével, melynek lényege, hogy magyarságmércék felállításával minőségbeli különbséget lehet tenni „jó” és „rossz” magyarok között. Többször is leszögeztük, hogy a nemzethez tartozás önbesorolás kérdése. Semmiképp sem a teljesítményé. A magyarság megélésének – mint minden identitásnak – különböző intenzitása van, ám az ingadozók integrálásának nem az a megfelelő módja, ha bevehetetlen erkölcsi falakkal szembesítjük őket. Ez a téveszme is hozzájárul a magyarság fogyásához. Mint azt Öllös László megállapította, a szlovák iskolát végzett magyar gyerekek például nem hibáztathatók szüleik döntéséért, identitásuk formálásában nem játszott közre a szabad választás, ennek ellenére a közfelfogás nem mindig ismeri el őket a magyar nemzet teljes értékű tagjaként. Meglehet, a szlovák tannyelvű alap- és középiskolát végzettek döntő hányadában nincs fokozott igény a magyar kultúrkörhöz való tartozásra, ám a kirekesztő hibáztatás semmiképp sem a visszaintegrálás irányába hat. Ismerjük fel, hogy minden közösség csak pozitív üzenetek megfogalmazásával válhat vonzóbbá!

Az utolsó téveszme nem szerves képződmény, hanem egy mesterségesen előállított konstrukció. Úgy hangzik, hogy a magyar érdekképviseletnek nem kell szükségszerűen konfrontálódnia a többségi politikai elittel ahhoz, hogy a jogbővítés terén eredményeket érjen el. Ami a konfliktus természetét illeti, az két csoport között leginkább akkor keletkezik, amikor az érintettek egymást kölcsönösen kizáró célokat tűznek ki. A szlovákiai magyarság gyarapodásának ideája ezen a ponton élesen szembekerül a szlovák elit magyarságdoktrinájával, melynek kiindulópontja, hogy a magyarok kulturális reprodukciója önmagában is potenciális veszélyforrást jelent az állam egységére nézve, s ebből a látószögből ítélve a szlovákiai magyaroknak tett minden „engedmény” visszalépést jelent. A szlovák társadalom túlnyomó része – mint azt egy kutatás nemrégiben feltárta – ezzel összhangban fogékony az egy kultúrájú nemzetállam megteremtésének eszméjére, s a Nyitott Társadalomért Alapítvány felmérésében résztvevők háromnegyede elutasította, hogy a magyarok „az őket közvetlenül érintő ügyekről” maguk rendelkezzenek. Az asszimilációs kisebbségpolitika megváltoztatására tehát belátható időn belül nem lesz társadalmi igény. Egy olyan közegben, ahol a nacionalizmus állandó politikai követelmény, nyilvánvaló, hogy a konfrontáció mozzanata szükségszerű része a kisebbségi érdekérvényesítésnek. Így van ez akkor is, ha a magyar társadalom bizonyos hányada abból nem kér.

A szlovákiai magyarság múlt-élménye krízisekből épül föl, ami kétségkívül számos komplexust eredményez közösségi tudatunkban. Hajlamosak vagyunk úgy látni magunkat, mint a történések passzív elszenvedőit, akiknek sorsa kényszerpályán mozog a kulturális megsemmisülés irányába. Hogy ezt elkerüljük, sőt, közösségünk fejlődésnek indulhasson, mihamarabb szükség van a gyarapodást gátló téveszmékkel való leszámolásra, egy követhető jövőkép megalkotására és a proaktív attitűd kiterjesztésére a társadalmi élet valamennyi területén.

KOVÁCS BALÁZS
A szerző történelem szakos hallgató, a DH alelnöke