Kettészakadt ország

Hogy Szlovákia vízfejű ország, és hogy a főváros  (és környéke) fényévekkel megelőzi gazdasági fejlettségben és teljesítményben az ország többi részét, azt feltehetően mindenki tudja. (A szerző itt a saját fejére is hamut szór, hiszen ő is ide vándorolt munka után.) Ezt a helyzetet egyszerűen adottnak vesszük, mi is és a politikusok is, akiknek kb. négyévente, választások előtt jut eszébe, hogy „többet kellene kijárni a régiókba”. A közbeeső időszakban azonban a nagyobb fejlesztések valahogy mindig elkerülik Közép- és Kelet-Szlovákiát. „Persze, hisz nincs megfelelő infrastruktúra” – mondják a politikusok. „Talán meg kellene építeni” – válaszolnak a helyiek. „Persze, építjük…. De mi lesz, ha nem lesz kihasználva?” – érvel a politikus. És így jutunk el az olyan pillanatokig, mikor az egyik rimaszombati pódiumbeszélgetésen (még évekkel ezelőtt) az útépítéssel megbízott illetékes azzal érvelt a félprofilos megoldás mellett, hogy ők lemérték a forgalmat és a teljes profilú út megépítése nem indokolt. Az úr szaktudását nem vonjuk kétségbe, a mérés bizonyára pontos volt. De az érvelése mögötti logika leleplezi az egész helyzet fonákságát: a jobb és nagyobb útra épp azért lenne szükség, hogy végre valami megmozduljon ebben a régióban. (Az út azóta sem kész.) Egyebek mellett ezért is növekszik a politikával szembeni apátia a gazdaságilag elmaradottabb régiókban, és ezért is remek vadászterületek a populista és szélsőséges megoldásokkal kampányoló politikusok számára. 

Az apátiát követő lázadás pedig kétélű fegyver: kitermelhet egy Zuzana Čaputová típusú politikust, de akár egy Marian Kotlebát vagy egy Štefan Harabint is.

Az ilyen régiókban élők többségének az elmúlt 30 év valóban nem volt egy leányálom, és hajlamosak az egyszerű megoldásokat ígérőkre szavazni.

Ehhez kapcsolódik két múlt heti hír is. Az első, hogy ha csak a 29 év alattiak szavaznának a választásokon, akkor az ĽSNS meggyőző fölénnyel nyerné a választást. A második, hogy Kotleba listáján indul Rimaszombat polgármestere, azé a városé, amely hosszú ideje vezeti a munkanélküliségi statisztikákat az országban. Šimko sosem tagadta, hogy szimpatizálna a szélsőséges párttal, feltehetően ezért jutalmazták meg a tizedik hellyel a listán, amely szinte biztosan befutó pozíciónak számít, 

így a rimaszombati polgármester jövőre könnyen a parlamentben találhatja magát. Ez elvileg a városnak és a régiónak csak jó lehet, nem? Nem, biztosan nem.

Rimaszombat polgármesterének, akit feltehetően magyar szavazatok segítségével választottak meg, nem kéne legitimálnia egy szélsőséges pártot és főleg nem kellene egy listán szerepelnie olyan emberekkel, akiket nemzetgyalázás miatt jogerősen elítéltek. Mégis ott van, és könnyen lehet, hogy nem is érti, egyeseknek ezzel mi a problémája. A város polgárainak egy része bizonyára szégyelli a döntést, de sokan vannak, akik azzal érvelnek: az ĽSNS legitim párt (végül is a Legfelsőbb Bíróság nem oszlatta fel), Kotleba pedig igenis segített a városnak, mikor megyefőnök volt. Épp ezért teljesen logikus, ha Šimko az ő listájukon indul.

És ez az a pont, amikor a helyi viszonyok megértéséhez vissza kell kanyarodnunk az országos politikához. Šimko döntése valószínűleg sokkal nagyobb vihart kavart volna, ha az egymást követő kormányok nem tették volna rég parkolópályára a várost (és az egész régiót), és Fico „szélsőségesek elleni gátja” nem merült volna ki az üres frázisok puffogtatásában. Így viszont marad a vállvonogatás: ki tudja, talán Kotlebáék majd kezdenek valamit a régióval.