Kétszemű legény...

Az életünk egy etűdjébe engedem az olvasót, amelyben arra tanítom a gyerekem, ha nem is egy zenedarab révén technikai gyakorlást alkalmazva (ez az etűd igazi jelentése), hogy ha hibázik, ha valamit elront, azon lehet nevetni. Kell is rajta nevetni. Mindezt nem didaktikusan, szájbarágósan, inkább azokon a lehetőségeken keresztül szeretem megmutatni, amik életszagúak. Mert könnyebb elviselni a hibákat, ha tudjuk, van, aki azokon, velünk tud nevetni. Nem, nem rajtunk, velünk.

Ilyen eseteknek sokszor vagyok fültanúja, amikor szeretetben együtt töltött időben előkerülnek azok a sztorik, amiken lehet vidulni és mindig látom, hogy ki az, aki rosszindulatúan és ki az, aki őszintén annak szánja a kacagást, ami történt, és nem annak, hogy milyen jólesik, ha a másik tökéletlensége kerül felszínre. Nemrég az egyik barátnőm negyvenesét ünnepeltük és köztudott róla, hogy nem nagy konyhatündér, így a buli utáni reggel szinte könyörgött, csak ne kelljen a reggeli rántottát neki elkészíteni. A helyzetből adódóan aztán sok poén született, amin meg is lehetne sértődni, hacsak nem lenne tisztában azzal ez az ember, hogy ez valóban nem az ő parkettája, de mivel kellő önismerettel rendelkezik, tudja. Ráadásul biztonságos környezetben volt: előttünk nem kellett tökéletesnek mutatkoznia és a barátai bátran élcelődhetnek emiatt vele, mert kapásból mindenkire lehetett volna bármit húzni. Ugyanis, az az egyszerű és tagadhatatlan igazság, hogy életünk során megannyi hibánk, botlásunk, feladatunk szemlélődői bizony már rég rájöttek, mi sem vagyunk tökéletesek. Csak sokszor önmagunk elől titkolnánk, de valahogy ez is gyerekkorból jön. Mert hibázni nem szabadott, azt hihettük, hogy akkor nem vagyunk szerethetőek, mert csak a tökéletes a jó. A tiszta egyes, a vékony, a szeplőtlen. Így van az, hogy kőkemény munka megküzdeni ezekkel, hogy lazán tudjuk kezelni az amúgy természetes emberi minőséget. Vagyis, tévedni, hibázni, emberi dolog. Annál viszont kevésbé emberi az, ha ezt nem tudjuk beismerni és minden áron fenntartjuk a látszatot.

De hogy segítsünk magunkon, hogy a sértődékenységet magunk mögött tudhassuk? Rejtegethetjük. Tarthatjuk félelemben a környezetünket, remélve, sosem szembesítenek ezekkel bennünket, vagy lehet nyíltan vállalni, hogy bizony ezek vagyunk, ilyenek, és tessék, lehet velünk nevetni, mert ezt és azt így tudtuk lereagálni, de mindig szem előtt kell tartani azt a szabályt, hogy ha egyszer kifigurázunk valakit, az elsőre vicces, másodikra kellemetlen, harmadszorra már bántás. Akkor is, ha a gúnyolódás tárgya még nevet a poénon, biztosra vehetjük, hogy attól még mellbe vágta, összeszorult a lelke, így csak figyelmesen kövessük ezeket a határokat és ne lépjük át. Mert felesleges.

Edzeni kell az embert az öniróniára. Mondjuk, hogy könnyebb legyen az élet, pont amiatt, mert lehet nevetni, és nem kell szorongani, bármi is van. Sokszor mondom is az ügyfeleknek, terápián ülőknek, hogy mi van akkor, ha ez vagy az kiderül róluk? Hogy ők egyébként hogy szokták a társuk, gyerekük bukásait, hibás tetteiket kezelni? Mert ha az a szemléletmód érvényes a család minden tagjára, hogy a hibákat útmutatókként kezeljük, nem skatulyaként, lehetséges megoldást találni rájuk.

Ellenkező esetben marad a szégyen.