Két prágai: Kosík, Rákos

Rákos Pétert Kassáról hurcolták német koncentrációs táborba; Karel Kosíknak mint diáknak kellett megismerkednie a Gestapo börtöneivel. Mindketten a prágai Károly Egyetem neveltjei lettek. Viszonylag fiatalon élhették meg a hatvanas évek Prágájának szellemi pezsgését, például az 1963-as liblicei Kafka-konferenciát, amely a vaskalapos NDK-vezér, Walter Ulbricht szerint a Prágai Tavasz kiindulópontja volt, s ebben kivételesen egyet is lehet vele érteni, csakhogy ő betiltani akart, a liblicei konferencia pedig a gondolat felszabadítását célozta meg. Gyanútlan volt az „emberarcú szocializmusban” gondolkodó cseh értelmiség, még az sem tűnt fel nekik, hogy – a reális szocializmusban példátlan módon – a tömbhöz tartozó országok egyikében rendezett nemzetközi tanácskozásról a szovjetek távolmaradtak – és ez, mint 1968-ban kiderült, egyáltalán nem volt véletlen. Rákos a konferencia egyik fontos referátumát tartotta az életmű többféle értelmezési lehetőségeiről, Kosík ugyan nem adott elő, de korábban megjelent alapvető tanulmányát, a Kafka és Hašek életműve közötti párhuzam elemzését sokszor idézték. Kosík a Prágai Tavaszhoz vezető gondolati út egyik alapvető filozófiai művét írta meg, A konkrét dialektikáját, amely a dogmatizmus tudományos kritikáját adta, Rákos Péter pedig Lukács György életművét ismertette a cseh olvasókkal.

Kosík akkoriban hangsúlyozta: „A filozófia, ugyanúgy, mint a kultúra, az a terület, amelyen semmisem érhető el sem erőszakkal, sem csalással. A filozófiára az érvényes, hogy a gondolatok dialógusában fejlődik, vagy – ha ez túlságosan idealista lenne bárki számára – a gondolat és a valóság ütköztetésében. Az úgynevezett nem marxista irányzatok betiltása és egy abszolút világnézeti monopólium bevezetése egyszersmind elmarasztaló ítéletet jelentett a marxista filozófia számára is. Megszűnt filozófia lenni. Ideológia lett.” Ezt a tételt minden bizonnyal Rákos Péter is el tudta fogadni, noha aggályos és alapos kritikával szemlélt minden általános érvényűnek szánt és főleg a politikával összefüggő megállapítást.

Rákos Péterről mindenki tudhatta, még azok is, akik soha nem olvasták, csak véletlenül találkoztak vele, hogy a tisztesség és a demokratikus magatartás sugárzott belőle. Igen, Rákos Péter a magyar irodalmat oktatta az egyetemen, a magyar kultúrát terjesztette cseh közegben, igen nagy, máig sem teljesen felmért eredménnyel, de tevékenységének igazi célja az volt, hogy tanítványai és olvasói teljes és igaz emberi létet éljenek. Nem véletlen, hogy egyik utolsó munkája annak elemzése lett, miként torzítják életünket az „öncsalások és az előítéletek, mint történelemformáló erők”. Rákos két nyelven, magyarul és csehül is megírta, valamint a Kalligram gondozásában meg is jelentette pompás esszéjét a „nemzeti jellegről”. Esszé volt ez a szó eredeti, már régen elfelejtett értelmében, azaz kísérlet annak az igazságnak a megfogalmazására, amelyet még nem is látunk teljesen világosan, de amely igazságra létfontosságú szükségünk van. Az esszé mondandóját maga Rákos ekként összegezte könyvének fülszövegében. A prágai egyetemen vendégeskedett egy belgiumi flamand professzor, aki élénken érdeklődött a nemzetiségi kérdések, jelesül a szlovák–magyar kapcsolatok iránt. Rákos – egyebek között – úgy felelt neki, hogy kérdésére kérdéssel válaszolt, valahogyan így: az olimpiai játékokon aranyérmet szerez egy vallon sportoló, majd ezután felhúzzák tiszteletére a belga zászlót és felhangzik a belga himnusz. Ilyenkor, nemde, minden belga büszkeséget érez? A vendégtanár villámgyorsan felelt: ugyan kérem, hogy juthatott eszébe, hogy valami vallon aranyérmet szerezhet? Rákos arra a veszélyre figyelmeztetett élete alkonyán, amely az egyesülő Európa egyik legnagyobb betegségének gondolt és nem tévedett: a nacionalista előítéletek agresszivitására. Európa jövője és ezzel szoros összefüggésben a cseh jövő nyugtalanította Kosíkot is utolsó éveiben. Az a tény, hogy a diktatúra után a demokrácia győzelme és a szociálisan is igazságos társadalom megteremtése mennyire nehéz feladat lesz. Azt írta: „Az emberek elűzik házuktól az igazságot, és nem akarják tudni, valójában mi történik odakint. Nincs bátorságuk ahhoz, hogy lássanak és halljanak, óvatos megfélemlítettségbe vonulnak vissza, és tudatukat éppúgy, mint lelkiismeretüket, a legkülönbözőbb ideológiákkal, azaz hamis nézetekkel altatják el. A száműzöttség nem a kisebbség előjoga. Mi mindannyian önkéntes száműzöttek és üldözők vagyunk ezen a Földön, és azok is maradunk mindaddig, amíg megengedjük, hogy az igazság száműzöttként és üldözöttként bolyongjon a Földön. Világ száműzöttjei, egyesüljetek, és közös erővel szabadítsuk ki az igazságot száműzetéséből! Csak így szabadíthatjuk fel magunkat!”

Akadt egy sajátos érintkezési pont Kosík és Rákos szellemi otthonai között. Rákos Péter, természetesen, publikált az Irodalmi Szemlében, de az már szokatlan volt, hogy Tőzsér Árpád főszerkesztősége idején Kosík-esszé kéziratból fordítva látott napvilágot ugyanott. És egy személyes emlék... A kilencvenes évek derekán Prágában véletlenül találkoztunk lakása közelében, a vár felé vezető Neruda utca meredek kaptatóin. Leültünk egy kis kávéházba, ő vörösbort ivott, én sört. És – egyebek között – arról érdeklődött, olvassák-e és kik az Irodalmi Szemlét? Ez a visszahozhatatlan múlt. Emlékeimet pedig az idézte meg, hogy Prágában kiadták Karel Kosík utolsó esszéit. A Kalligramban pedig nemrég Rákos Péterre emlékeztek.

Két prágai értelmiségi... Mindkettejük szellemi otthona volt ez a város, és most is onnan üzennek nekünk, az utókornak. Halljuk őket?