Késtek az igricek

A magyar szellemi katasztrófavédelem két lelkes önkéntese ingerülten érkezett a színházterembe. Rossz a szervezés. Késtek. De muszáj, még így rosszkedvűen is. A várakozó fiatalok elzsibongják az unalmat, és hiába jelennek meg a jelen megváltását ígérő távoli titkok őrizői, tovább sustorog a terem. – Hallgass, Bimbó! Kiállítok! – dörmög a fejek fölé a „szép szál bajszos ember”, a hangszerén macerálva mélán. A diákok elhallgatnak, ki tudja, az értés parancsa, vagy a nem értés zavara diktálja-e a csendet. A húrok bajszos masszírozója elérkezettnek látja az időt, hogy megmagyarázza miért késtek. „Mivel nem tudtuk, hová kell jönnünk, megkérdeztük. Öt emberből négy tót volt. És, hát tudjátok milyen kitűnően bírjuk mi a tót nyelvet” – megint feladta a leckét. Kis kuncogás, még nagyobb hallgatás. Kezdődik az ének. Klasszikus értékek, rejtett hagyományok, sorakoznak örökségünk soha nem divatos fejezetei. Szóba is kerül a felelőtlen médiák közönye, melyek fölösleges ostobaságoknak adnak teret inkább, s nem a valódi nagyságot, de a harsány törpeséget ajnározzák. Mert mi van a TV-ben? – Például buzifesz-tivál. Nem viccelek, komolyan – cseveg a „szép szál bajszos közvetlenül – Bu-zi-fesz-ti-vál! – meleg – javít sietve a csupaszképű ízlésharcos. – Meleg ám a kályha! – löki el a segítő jobbot a konokul magáét morgó. – A kályha! Az meleg. A buzi az buzi – és előkap egy médiaszemélyiséget is, hogy igazán nyomatékot adjon buzgó dühének. – Na az a Az, az buzi. Nincs ellentmondás, se belső, se külső. Ez a „szép szál bajszos ember” aztán belecsap a húrokba és ihletetten, gyönyörűen énekel kristálytiszta, igaz dallamokat. Belebújt a másságot primitíven megbélyegzés ördöge, és kibújt belőle egy más valóság angyala. Belebújt a másságot igenlés angyala, és kibújt belőle a másik más valóságát kiirtani vágyás ördöge. Határon túlról húzták meg a határokat, pedig a szépség és érték határtalansága az álmuk.