Kellene vagy húsz év nyugalom

– Segítség, ellopták a státustörvényemet! – kiált fel az egyszeri szlovákiai magyar is, mert nem érti, mi történik a magyar kedvezménytörvény körül. Nem érti, csak érzi, hogy itt most vele jól ki lett cseszerintve. Már megint őt nézik hülyének: ígérnek valamit, kenik a mézet a madzagra, vastagon ragad rá a sok-sok ígéret, miután pedig elhúzták előtte, eltűnik a méz a madzagról. S ki tudja, talán már madzag sem sokáig lesz.

– Ez igen! – csettintettem elismerően, mikor megismertem Mikuláš Dzurinda álláspontját a státustörvényről. A kormányfő újfent védelmébe vette az alkotmányosságot. Most már bevallhatom, másként indult a kézmozdulat: a középső ujjamat eredetileg nem csettintésre akartam használni, hanem fel akartam tartani, nyílegyenesen a kormányhivatal felé. Aztán persze meggondoltam magam, volt nekem gyerekszobám, meg elvből nem akarok paraszt lenni. Hála istennek Dzurindának is vannak elvei, azt mondja, a magyar kedvezménytörvény „alapvetően és elvből elfogadhatatlan” számunkra. Hogy a királyi többes kit takar, azt nem részletezte, de szerintem az önök és az én nevemben is beszélt. Attól én már eleve viszketni kezdek, ha valaki helyettem fogalmazza meg a véleményemet (Veled vagyunk, Viktor!), és csak hosszas utánajárással, újságolvasással és tévénézéssel tudom kideríteni, mit is gondolok én, a mezei választópolgár mondjuk a státustörvényről. Bár ezen sem csodálkozhatom, hiszen bölcs kormányfőnk azt is tudja, mit tudhat Csáky Pál. A miniszterelnök-helyettesnek ugyanis – Dzurinda szerint – „nem lehetnek olyan információi”, hogy az EU képviselői számára elfogadható lesz a módosított törvény. Ezt tehát Csáky nem tudhatja kormányfői engedély nélkül.

Én meg azt nem tudom, mi baja Dzurindának a kedvezménytörvénnyel. Ha jól emlékszem, a legfőbb két kifogása mára okafogyottá vált: a tájékoztató irodákkal és az oktatási támogatásokkal már aligha lehet gond a módosított javaslatban. Akkor meg mi a bibi? Az, hogy kevés szó esik a külföldi szlovákoknak kedvezményeket biztosító jogszabályról? Az, hogy senki sem firtatja, milyen polgári szervezetek kaptak Amerikából ropogós dollárhegyeket a parlamenti választások előtt? Azt, hogy a sokszor ragozott polgári elvek és a még többször emlegetett antidiszkrimináció megvalósításánál már megint másodrendű állampolgároknak érezhetjük magunkat? De inkább abbahagyom, hiszen én sem kérdeztem meg Dzurindát, mit tudhatok és mit nem.

Azt viszont tudom, hogy Rudolf Schuster ezen a héten sem okozott csalódást, menetrendszerű pontossággal megérkezett a soron következő elnöki hülyeség. Államfőnk – aki egyébként köszöni szépen, per pillanat jó egészségnek örvend – kitalálta, hogy milyen jól jönne neki így karácsony előtt mondjuk 450 ezer korona. Méghozzá fájdalomdíj gyanánt, hiszen a két évvel ezelőtti betegeskedése és félrekezelése folytán neki megítéltetett kilencezerrel ő be nem éri. Ennyi járna hivatalosan, legalábbis a pozsonyi Dérer Kórház szakértői szerint, akik nyilván ehhez sem értenek. Elnökünk gondolt tehát egy merészet, és most szeretne majd félmilliót kifacsarni elfakadt vastagbeléből. Nekem meg a rossz májam lépett működésbe, és elkezdtem számolgatni. Rudolf Zajac egészségügyi miniszter szerint a kórházakban napi hatvan koronából per kopf ki lehet hozni egy átlagos beteg elhelyezését. Ebben már benne van a tiszta (?) ágynemű és a leveske is. Na már most, 450 ezer osztva hatvannal, az ugye 7500 nap, vagyis húsz és fél év. Azt javasolnám, hogy Rudolf Schuster természetbeni juttatásként ne pénzt kapjon a kórháztól, hanem lakhatási lehetőséget, valamelyik kórteremben, húsz és fél évig. Törvényeket kórházi ágyban is aláírhat, ebben már gyakorlata van, kaphatna egy tévéstábot és egy játékvonatot is.

Csak még annyit kérnék, hogy a kacsája tartalmát ne a mi fejünkre borítsa naponta.