Kell-e telefonálni?

Az észt miniszterelnök, a lengyel kormányfő és sokan kikeltek magukból a legutóbbi uniós csúcson a német–francia tengellyel szemben, akik csoporthívást indítottak a Kremllel.

Két logika dolgozik a háttérben. Az egzisztenciális fenyegetést megélő kelet-európai országok számára Putyin egy eltávolítandó veszély, akivel emiatt már „nem érdemes” telefonálni, hiszen a posztputyini korszakra kéne készülni, arra, hogy mi lesz az orosz elnök távozása után. Számukra az emberi jogsértések – Bucsa és a számos atrocitás – amúgy is kiírják a civilizált vezetők köréből Putyint, akivel nemhogy nem lehet, hanem kifejezetten ciki telefonálni.

Ezzel szemben Párizs és Berlin máshogy látja a dolgokat. Oroszország ottmarad, ahol van, és a konfliktusnak nem tudnak mást, mint diplomáciai megoldást elképzelni. Ezen a ponton látványosan különbözik a két narratíva, mert a keleti blokk katonai megoldást lát – ukrán győzelem, Oroszország stratégiai meggyengítése, Putyin bukása –, míg a mérsékelt nyugat-európai tábor azt gondolja, hogy egy idei béketárgyalással lenne a leghasznosabb – az ukránok kárára – lezárni ezt a háborút, akár magával Vlagyimir Putyinnal. Mégiscsak ők azok, akik Sztálinnal is szövetkeztek, meg sok más diktátorral azóta is.

Ez tehát két külön értékvilág, két teljesen más megközelítés. Scholz kancellár és Macron elnök azért tartja a forró vonalat, mert szerintük a párbeszéd elvágása csak tovább rontana a helyzeten, kockáztatnák, hogy Putyin még ezt a kevés kapcsolatot is elveszíti a külvilággal (legalábbis annak nyugati felével). Számukra fontos, hogy egy kis csatorna maradjon, amely párbeszéd egyszer átcsaphat tűzszüneti beszélgetésbe, ha eljön a megfelelő történelmi pillanat.

Ennek a pillanatnak az előállítása lényegében hasonló módszer mentén mozog a két táborban, hiszen mindenki az oroszokra helyezett nyomással dolgozik. Ugyanakkor nem mindegy, hogy gazdasági szankciókról vagy modern, precíziós fegyverszállítmányokról van-e szó, illetve veteránok ukrajnai bevetéséről, esetleg másodlagos szankciókról azokkal szemben, akik olajat vásárolnának az oroszoktól. Tehát a nyomás formája sem azonos. Ez a hatodik uniós szankciós csomag után egyre látványosabb különbség Brüsszelben is, mert a közös, átfedésben lévő opciók száma kezd kifutni.

A második világháború után létezett a Morgenthau-terv, ami kifejezetten agrárországgá redukálta volna a németeket, teljes demilitarizáció mellett, és a lakosság deurbanizálása is szerepelt ebben. Végül Washington teljesen más utat választott, a Marshall-tervvel és később a NATO, illetve az Európai Szén- és Acélközösség beindulása egy erős Nyugat-Európát teremtett, amely ellenáll(t volna) a Vörös Hadseregnek.

Itt bukik ki a leglátványosabban az amerikai szövetségépítés és az orosz birodalomépítés közti különbség. Washington nem bánja, ha szövetségesei erősek, és a megfelelő módon autonómok. Moszkva viszont nem hisz másban, csak a közvetlen kontrollban. Úgy is mondhatjuk, hogy egy durva Morgenthau-tervet hajt végre épp Ukrajnában, amelyet teljesen szétver, és az egykori orosz elnök, Dimitrij Medvegyev legfrissebb Twitter-üzenete szerint lényegében az ukránok kiirtásán dolgoznak.

Ebből érthető, hogy a keleti blokk miért érzi frusztrálónak, hogy a tűzszünet lehetőségétől időben ilyen távol is már zajlik a telefonálgatás. De így szép Európa, ha különböző politikai kultúrák a viták ellenére is megférnek egymás mellett.