Kell-e ismerni Sütő Andrást?

Nemrég a budapesti közszolgálati tévé valamelyik vetélkedőjében a versenyzőnek arra a kérdésre kellett volna válaszolnia, hogy Sütő András immár klasszikus drámájában, a Csillag a máglyán-ban kit égetnek meg. Három történelmi hős neve jelent meg a képernyőn: Giordano Bruno, Jeanne d’Arc és Jan Hus között lehetett választani, a versenyző Giordano Brunót jelölte meg, a műsorvezető gratulált a helyes válaszhoz, a versenyző pedig megkapta a negyedmillió forintot. Egyikük sem tudta, és velük együtt nem tudta a kérdések összeállítója, a szerkesztő, valamint a rendező és a hallgatóság, hogy Giordano Bruno egyáltalán nem szerepel a drámában, a Csillag a máglyán Kálvin János és Szervét Mihály tragikus konfliktusáról szól, amely Szervét mártírhalálával zárul. Legyinthetnénk erre – istenem, hát esendőek vagyunk, tévedhetünk. Ez kétségtelenül igaz, de ez a baki lakmuszpapírként mutatta meg, hogy akár a legnagyobb romániai magyar írónak is egy műveltségi vetélkedő gazdái legfeljebb a nevét ismerik és a határon túliak támogatásaként illesztik gondatlanul, felületesen a műsorokba, s talán még büszkék is voltak arra, hogy lám, ők sem feledkeztek meg Erdélyr#l... A divat oltárán bemutatott áldozat azonban, természetesen, nem pótolhatja a tények ismeretét, következésképpen a nemzeti kisebbségek szerepének reális felmérését.

És a nemzeti kisebbségeket az utóbbi 15 évben, a magyarországi köztudatban leginkább a politikai színpad szereplői képviselik. Sőt: azok sem annyira a hazai (szlovákiai, romániai, ukrajnai, szerbiai) teljesítmény, álláspontok alapján, hanem annak függvényeként, hogy miként kapcsolódnak a budapesti politikai küzdelmekhez. Az író? A történész? Igazán nem kívánom vissza azokat az időket, amelyeket – egy emigrációba menekült nagy orosz író, Alekszander Herzen még a XIX. században ekként jellemzett: Az irodalom az egyetlen fórum, ahol a társadalmi szabadságukat vesztett népek vágyaikat többé-kevésbé szabadon kifejezhetik. Ezek az idők elmúltak. Ám ezzel együtt az is elmúlt, hogy az irodalomra és egyáltalán a szellem Magyarországon kívüli ügyeire egyáltalán odafigyeljünk. A hazaira sem nagyon, hát még arra a termésre, amely nem magyarországi. Gondoljunk némi nosztalgiával azokra az évtizedekre, amikor mégiscsak Mikó Imre és Gáll Ernő tudós szociológiai munkái kutatták a nemzetiségek érvényesülési esélyeit, a „sajátosság méltóságát”, és nem Patrubány Miklós hirdette a budapesti tévében eszement nézeteit arról, hogy az Európai Unió azért nem érdekes a magyarság jövője szempontjából, mert azok a hatalmak hozták létre, amelyek a trianoni békediktátumot. Ha valaki képes arról elfeledkezni, hogy a Német Szövetségi Köztársaság a Francia Köztársasággal együtt közösen volt az alapítók között és éppen azért, hogy a németek számára megalázó versailles-i békediktátum, meg a területi és revans-ügyek sose kerüljenek elő – komolyan vehető? Vagy csak annyira, mint egy kolozsvári Mečiar-utánzat? Valóban elfeledkezhetnénk arról, hogy egykor Sinkó Ervin és Bori Imre irodalomtörténeti iskolája segített megújítani a budapesti konzervatívabb szellemiséget, és hogy mit jelentett az Új Symposion az egyetemes magyar irodalom, sőt a dogmákkal szembeszálló közgondolkozás számára? Most pedig sikertelen önjelölt vezérkék úgy versengenek budapesti pártkegyekért, hogy közben a szerb nacionalizmus malmára hajtják a vizet...

Ennek a fura szituációnak több hátránya van és lesz. 1. A határokon túli magyar irodalmak, tágabban szellemi műhelyek szükségszerűen önállósulnak, egyre inkább elveszítik a kapcsolatot a magyarországi szellemi élettel, s még inkább az olvasóval. (Példaként: a kolozsvári magyar történészek legutóbb nyilatkozatban tiltakoztak, hogy a budapesti intézetek segédmunkára alkalmazzák őket és az önálló álláspont kialakítását gyakorlatilag lehetetlenné teszik.) 2. A magyarországi szellemi élet közömbössége, vagy az udvariasság szintjén megragadt szemlélete előbb-utóbb végzetes szakadáshoz vezet. Ugyebár több német nyelvű irodalom van? A prágai német irodalmat erőszakkal irtották ki, a romániait pedig – amelynek transzszilvánizmusát többek között Kós Károly méltatta – Ceausescu telepítette ki. De az osztrák egyenrangúságot Elfride Jelinek Nobel-díja igazolta és egy közelmúltban végzett közvélemény-kutatás azt is kimutatta, hogy az osztrákok már önálló nemzetnek tekintik önmagukat. Nem biztos, hogy ez a német tendencia jót tenne a magyar tudományosságnak, a magyar irodalomnak. 3. A magyarországi közeg pedig elveszíti azt a többletet, amelyet a magyar nyelvű és a szomszédokkal állandó érintkezésben élő nemzetiségi szellem hozhatna. Mert a szomszédok szellemiségét ezután sem, sőt az EU-ban fokozott mértékben nem lesz felesleges ismernünk. Egyáltalán nem biztos, hogy a politika a szellem erejére kíván támaszkodni ebben a roppant bonyolult konfliktusban. Talán többre becsülnek egy felejthető európai parlamenti felszólalást a valóságos teljesítményeknél, kivált azért, mert már nem is nagyon ismerik ezeket.

A politikának tartózkodnia kellene, hogy a szellemet, a kultúrát eszköznek tekintse, nehogy önnön dominanciáját veszélyeztesse. Ma a szellemi élet – tisztelet a kivételnek – szolga-szerepre van kárhoztatva. Merthogy éppen arról feledkeztek el sokan, hogy a valóságban egészen másra volna szükség: a politika leglényegesebb humánus és nemzeti feladata a szellem, a kultúra szolgálata. Nyilván még sokszor kell elismételni, hogy tudatosíthassák azok, akikre vonatkozik, hogy a kultúra és nem a parlament, a szellem ereje és nem a politika furfangja csinál reális történelmet, jelent esélyt a jövőre nézve.

Szóval maradjunk annál, hogy senkinek sem ártana, ha Sütő Andrást olvasna...