Keletről északra

Hosszú, elnyújtott hatású, az erőviszonyokat nagyban átrendező folyamatról beszélhetünk. A válság egyik tartósnak tűnő hatása az, hogy évszázadok óta először Európa érdeklődése a kelet–nyugati irányból észak–délire fordult. Na nem mintha Ukrajna nem keleti ügy lenne: de mégis, ennél is fontosabb a leszakadó dél és az összeszedettebb észak szétkapcsolódása. Az euró bevezetése utáni éveket nagy mértékű gazdasági konvergencia jellemezte az egész Európai Unióban, ennek a folyamatnak azonban éles és határozott vége lett a válság beköszöntével. Nem elég, hogy a tagállamok nem tudtak tovább közelíteni egymáshoz – pl. az infláció, a munkanélküliség, a kamatláb terén –, a különbségek még markánsabbá váltak, mint korábban. A németek stabil helyzetének fő kontrasztját a déli országok adják: az angol kezdőbetűik alapján gúnyosan PIGS-nek („malacok”) nevezett csoport, Portugália, Itália, Görögország és Spanyolország. Az európai integrációs közbeszéd fő témája így évtizedek óta először nem a keleti országok csatlakozása és felzárkóztatása, hanem immár a dél benntartása. Ennek oka az, hogy a 2004-ben belépő új államok jelentős része ma inkább stabilizáló erőnek számít: a lengyel Tusk-kormánynál európaibb vezetése kevés országnak van, a Baltikum ügyesnek bizonyult a válságkezelésben, és örömmel mondhatjuk azt is, hogy az eurozónába beérkező Szlovákia is egyértelműen az „északi” államok közé került. Erre az állapotra – sőt eredményre! – az ország méltán lehet büszke. Szlovákia nem földrajzi fekvése miatt lehet ma az „észak” része – például Csehország északnyugatra van tőle, de szimbolikus értelemben egyáltalán nincs „északabbra” –, hanem azok miatt az áldozatok miatt, amelyeket polgárai az 1998 és 2006 közötti Dzurinda-korszakban, majd az azt követő és arra makrogazdaságilag organikusan építő első Fico-kormány idején vállaltak. A gazdasági reformok meghozták az eredményeket, még ha ez az életszínvonalon csak fokozatosan kezd megjelenni. Az euró bevezetése nem volt egyszerű menet, közvetett költségei között említhető a Radičová-kormány bukása is, de cserében az ország viszonylagos stabilitásban vészelte át a válság javát. Ha pedig igaz az, hogy Közép-Európa egyetlen reménye a közös Európa – jelen sorok szerzője pedig ezt gondolja –, akkor ugyanez az euró melletti kitartásra is igaz. Szlovákiai magyar szempontból az európai gazdasági fejlemények aggodalmakra is okot adnak, mégpedig elsősorban amiatt, hogy a mai magyar kormány egyáltalán nem az észak felé, hanem láthatóan keleti irányba fordul – ezzel pedig automatikusan délen marad. Így a magyar–szlovák határ hosszú távon a két gazdasági zóna határává válhat, ami különösen a határ mentén élők számára okozhatna problémákat. Ez persze még korántsem dőlt el – de a mostani előjelek nem túl biztatók ebből a szempontból.