Jóvátételi vita Varsó és Berlin között

Több mint fél évszázaddal a II. világháború után Németország időről időre háborús jóvátételi követelésekkel szembesül. Görögországból hallatszottak ilyen hangok három éve, pénteken pedig a lengyel szejm jobboldali kezdeményezésre hozott olyan, nem kötelező érvényű határozatot, hogy a varsói kormány lépjen fel jóvátételi követeléssel Berlinnel szemben, mert Lengyelország a háború után nem kapott kellő mértékű jóvátételt.

Marek Belka, a kisebbségi baloldali kormány vezetője és Alek-sander Kwasniewski államfő többé-kevésbé egyértelműen elutasította a kezdeményezést. Kwas-niewski a Financial Times Deutsch-landnak úgy fogalmazott, az egyesült Európát, a 25 tagúra bővült Európai Uniót veszélyeztetné, ha most egymást túllicitálva számlákat kezdenének benyújtani.

A szejm határozata nem váratlan, a lengyel főváros polgármestere már korábban is pedzegette: Varsó földig rombolásáért még nem nyújtották be a számlát. Egyes megfigyelők hajlanak arra a megközelítésre, hogy a lengyel fellépések taktikai-diplomáciai válaszok két német magánkezdeményezésre. Az egyik a Porosz Vagyonkezelő nevű német érdekképviselet próbálkozása a háború után Lengyelországhoz került területekről elüldözött németek kárpótlási igényeinek érvényesítésére. A másik: Berlinben központot akarnak létrehozni, ahol általában az elüldözéseket, etnikai tisztogatásokat akarják dokumentálni, ám a központ munkájában feltehetően súlypontot képez majd az úgynevezett német keleti területekről elűzött honfitársak sorsának feldolgozása.

Az anakronisztikusnak tűnő vitában német részről a Lengyelországgal szembeni jóvátételi teljesítések, a háborús vereség kényszerű következményei közé sorolják Szilézia, Pomeránia és Kelet-Poroszország elvesztését, még ha a lengyelek eleve történelmi igényt formáltak és formálnak is e területekre, továbbá kárpótlásnak tekintik őket a Szovjetuniónak átengedett lengyel keleti területek fejében.

A németek rámutatnak arra is, hogy a háború végén született megállapodás értelmében a Szovjetuniónak át kellett adnia Lengyelországnak a jóvátételi teljesítések, például német ipari üzemek leszerelt berendezéseinek egy részét. Más kérdés, hogy egyes lengyelek ezt most keveslik. (Varsó egyébként 1953-ban egyszer már lezártnak minősítette a jóvátétel ügyét.)

A nyugatnémet kormány mindezen kívül már a hetvenes években legalább másfél milliárd márkát fizetett náci „orvosi” kísérletek áldozatainak vagy leszármazottaiknak, s az egykori kényszermunkások követeléseinek is igyekezett eleget tenni. Német felfogás szerint Varsónak legkésőbb az 1990-es kettő plusz négy szerződés, „a Németországra vonatkozó végleges rendezés”, egyfajta békeszerződés előtt kellett volna igényekkel fellépnie. Azóta mindkét fél hivatalosan is többször kinyilvánította: lezártnak tekintik a kárpótlás ügyét.