Jönnek a hunok

Hát hun voltatok eddig, kérdezhetnők mi, egyszerű halandók egy napokban felröppent, ugyancsak meglepő hír hallatán: másfél ezer éves hallgatás után az egyszer csak nemzeti azonosságtudatra ébredt hunok Magyarországon aláírásgyűjtésbe kezdtek, hogy kérvényezhessék a hivatalos nyilvántartásba vételt. Csak egy a bökkenő, a nemzetiségként való elismeréshez ezer, mégpedig latin betűs aláírás szükségeltetik. Hogy mennyi tisztafajú, akarom mondani tisztafejű, deli, harcsabajuszú hunfi és markos hunleány él széles Magyarországban, legfeljebb csak a hunok szentegyházának hírnöke, a Fény Teljessége Szabadegyetem rektora, a reménybeli Hun Országos Kisebbségi Önkormányzat alapítója, Novák Imre Josua tudhatja. A derék hunpolgár úgy tudja, számuk az ötezret is elérheti. Mindenesetre ahol magyar van, ott hun is akad.Hunburgeren felnőtt, évezredes bujdosásban cseppet sem elcsüggedt mongoloid barátaim az Úrban, vajon honnan és miért éppen most támadt fel e mélyreható érdeklődés a dicső múlt iránt? Az ősi gyökerek ápolása kétségkívül fontos, ugyanakkor a hivatalosan bejegyzett kisebbségeknek járó rendszeres állami támogatás sem jön rosszul. Talán ebben reménykednek Attila leszármazottai is, kik egykor szebb időket éltek, hiszen – mint állítják – ők emelték a piramisokat az egyenlítő mentén.

Fél- és áltudományos körökben időről időre felmerül, hogy az egész világ a magyaroktól – vagy ahogy tetszik –, hunoktól, szittyáktól eredeztethető. Már Horváth István 19. századi bölcseleti doktor is megmondta, hajdanában-danában az egész világ magyar volt, legalábbis palóc. A messzi Stockholm egykor Istókhalmaként volt ismeretes, mikor még a magyarok lakták, sőt, Koppenhága sem titkolhatja egykönnyen magyar gyökereit, hiszen az ősi megnevezése Kappanhágó volt, akárki megmondja. Bármi is légyen az igazság, én sokkal inkább úgy hiszem „török, tatár, tót, román kavarog / e szívben, mely e multnak már adósa / szelíd jövővel – mai magyarok!”