Jól helyben hagyottak

Éjfél van. A helytörténészek órája. Betűkben dédelgetett városuk ködéből előmerészkednek a valódi kövekről rugaszkodó sötétbe. Három város terpeszkedik egymástól rabolva el és csikarva ki saját nagyságának titkát. Pilledt utcáikon felbukkan három kóbor alak, és a mindent sejtés kíváncsiságával imbolyognak hőn kutatott városukban. Méla, Rigolyád és Penész épületei között simulnak gondolattá a homlokon hemzsegő helytörténeti redők. Egyedül sétálnak a maguk városában, de koponyájukban ott hordják egymást, kockáztatva az összecsapást álmaik kótyagos mezején. Egy várossá forr össze Méla, Rigolyád és Penész a fejekben, s mindenki a magáénak ismeri fel. Helytörténész-hallgatások féltő dunyhái alatt, helytörténész-szemvillanások szikráinak derengésében rendeződik át minden éjjel a történelem. Ilyen tájban a helytörténészek alakja címerük rajzolatát veti árnyként a földre. A mélai tudós langaléta alakja délceg oroszlánt tükröz feketén, a penészi kutató vaskos teste összegömbölyödött griffként lapul a földre, a rigolyádi gyűjtő izgága figurája püspökké nyugszik a szülőföld talaján. A három férfi maga után vonszolja helytörténeti árnyát, koptatja, csiszolja a hely hunyt szemű démonait. Egyszer csak megtorpannak, nincs tovább, egymás leheletétől zavartan, veszélyesen közel a másikhoz valami láthatatlan póráz nem engedi őket továbblépni. Már szólnának, mikor tekintetük az árnyakra téved, s látják, oroszlán, griff és püspök összegabalyodva hever a helyi mítoszok táptalaján. Rekedt hangok zsörtölődnek az éjben. „Először mindenki dombnak néz, aztán gyanakszik csak, hogy ez valami csukott szemű, alvó madár, pedig csak az e tájból libbenő zenét hallgatom áhítatosan” – mormog a griff. „Gőgnek hiszik hunyt pilláim mögé rejtett tekintetem, pedig ha kinyitnám szemem, ezer év várvédői és ostromlói özönölnék el leleményesen a várost” – recseg az oroszlán. A püspök nem szól, csak útjára engedi pillantását szemhéja alól, s kiderül végre, egyik szeme csillag, másik szeme holdsarló. A helytörténészek nem türtőztetik tovább maguk. „Én magam bizonyítottam be a minap, hogy csakis Mélát illeti meg a Nemes előtag. Nemesméla, így elevenedik föl a hagyomány.” „Hallom, a levéltárad koszlott pincéjében kutattál, és semmire se jutva dühösen csaptál a falra, s tenyereden heraldikai jelnek nézted a piszokfoltot, kezet azóta nem mosol, és messzemenő következtetéseket vonsz le felelőtlenül. Nemesrigolyád, mindjárt jobban hangzik.” „Te meg egy patkóról lekapart rögben talált magot neveltél virággá, s mivel ez a növény szerinted tudvalevőleg csak királyi kertek dísze volt, mindjárt elkapattad magad. Botcsinálta kertész. Csak minket illet ez a megnevezés. Nemespenész. Ezt lehet ízlelgetni.” „Te meg egy egérrel viaskodtál, foszladozó papírlapot próbálva megmenteni. Összekevered az egérnyálat a gót betűkkel. Akkor is Nemesméla.” Helytörténészek birkóztak írásos emlékek sorközeivé változtatva a várost. A címerárnyak háromfelé inaltak el, szétrántva a rejtélyek gubancát. Maguk városában huppantak fenékre a jól helyben hagyottak.