Jöhet a hármas atlanti szövetség?

Az optimisták szerint a transzatlanti kapcsolatokkal minden rendben van, a pesszimisták viszont már néhány éve Európa és Észak-Amerika együttműködésének végéről beszélnek. Tény, hogy míg a hidegháború idején volt egy közös veszélyforrás, a Szovjetunió, amely mindkét fél biztonságát, sőt Nyugat-Európa esetében a térség puszta létét fenyegette, a transzatlanti kapcsolatok szilárdak voltak. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy nem akadtak problémák. Ezek közé tartozott például a szuezi válság, amikor az amerikaiak gyakorlatilag megtorpedózták a francia és a brit világhatalmi pozíciókat, vagy a De Gaulle által vezetett Franciaország kilépése a NATO katonai struktúráiból. Nem szabad elfelejtenünk az ún. rakétaválságot sem a nyolcvanas évek első felében, amikor egész Európában tömegtüntetésekkel tiltakoztak az amerikai nukleáris töltetek telepítése ellen – noha mindez az európai kormányok aggodalmaira reagált, és a transzatlanti térség „oszthatatlan biztonságát” kívánta demonstrálni.

Csakhogy a Reagan elnök által a „Gonosz Birodalmának” nevezett Szovjetunió szétesett, és ennek következtében Európa közvetlen szovjet katonai fenyegetettsége is megszűnt. Általában érvényes az a szabály, hogy minden szövetség akkor a legizmosabb, ha nagyon erős ellenséggel kell szembenéznie. Ebből az is következik, ha ez az ellenfél eltűnik, a összetartozása is gyengül. Márpedig ez Európa és Észak-Amerika kapcsolatrendszerére is érvényes. Vegyünk néhány fontos tényezőt, amely a 21. század elején összeköti vagy elválasztja az Atlanti-óceán két partját. Vitán felül áll, hogy Európa és az USA egymás legerősebb konkurense például a világgazdaságban, mint azt a gyakori viták is jelzik különböző fórumokon, beleértve a WTO-t is. Ráadásul mindketten igyekeznek saját gazdasági holdudvarukat tovább bővíteni. Az USA esetében ez elsősorban az Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Övezet, a NAFTA létrehozását jelenti, Európa esetében pedig elsősorban a kontinens perifériáit. Nagyon érdekes az EU és a NAFTA további gazdasági terjeszkedésével kapcsolatban Dél-Amerika pozíciója. Az Egyesült Államok arra törekszik, hogy a NAFTA-t, amely jelenleg csak Észak-Amerikára terjed ki, az egész amerikai kontinenst egybefoglaló övezetté szélesítse ki. Csakhogy az utóbbi időben egyre erősebbek azok az európai, főleg francia hangok, amelyek azt javasolják a dél-amerikai országoknak, hogy Európával, ne pedig az USA-val hozzanak létre szabadkereskedelmi térséget. Természetesen a gazdaság fontos, de nem minden. Különben is, az Atlanti-óceán két partja közti gazdasági kapcsolatok még mindig nagyon erősek és intenzívek, bár az amerikaiak fokozatosan a Csendes-óceán térségébe helyezik át gazdasági súlypontjukat (ez a folyamat már a 70-es évektől fontos tényező), és az európai országok is egymást tekintik legfontosabb gazdasági partnerüknek (ami így is van rendjén).

A következő problémás tényező, amely az elmúlt két évben az iraki háborúval kapcsolatban is megmutatkozott, a biztonságpolitikai orientáció. Ezen a területen a transzatlanti kapcsolatok jövője nagyrészt attól függ, milyen biztonságpolitikai paradigmát tesz magáévá a jövő Európai Uniója. Ha a neogaulleista nézet „győz”, és az EU arra fog törekedni, hogy az USA „ellensúlyaként” lépjen a nemzetközi kapcsolatok porondjára, a transzatlanti kapcsolatok ezen a téren jelentősen korlátozottak lesznek. Ennek egyik következménye lehet az is, hogy a NATO szerepe egyre inkább csökkenni fog, és nem csak az amerikaiak szemében. A másik lehetséges paradigma, amelynek legfőbb aspektusa a szoros euroatlanti együttműködés, már sokkal kedvezőbb lenne a transzatlanti kapcsolatok jövője számára a biztonságpolitika terén is. Természetesen ehhez az szükséges, hogy – Robert Cooper szavaival élve – az amerikaiak megtanulják meghallgatni Európát, az európaiak viszont megpróbáljanak olyan tényezővé, entitássá válni, amely képes valamit nyújtani az USA-nak. Mindenesetre ha nem így történne, óriási kár lenne. Senki nem tagadja ugyanis, hogy bár nagyon jelentős kérdésekre az európaiak és az amerikaiak különbözőképpen tekintenek, sok esetben az érdekeik sem egyeznek, azonban azt senki nem tagadhatja, hogy még mindig sokkal közelebb állnak egymáshoz, mint bármely más földrészhez, vagy ha úgy tetszik: civilizációhoz vagy kultúrkörhöz. Bár hajlamosak vagyunk frázisként tekinteni rá, de valóban igaz, hogy a demokrácia és a jogállam értékei, szabályai mindkét fél számára alapvetően fontosak, hiszen valójában rájuk épül egész társadalmuk. Nem hanyagolható el a közös történelem, kulturális örökség, sőt a nyelvi kapcsolat sem. A transzatlanti kapcsolatok jövője még fontosabb lesz, ha egy speciális aspektusból, a nemzetközi erőviszonyok jövőbeli eltolódása szempontjából tekintünk rájuk. Ennek a folyamatnak a haszonélvezői az Európán és Amerikán kívüli hatalmak lesznek. Természetesen ehhez hozzá kell tenni, hogy Európa és az Egyesült Államok mindig is központi szerepet fognak játszani a nemzetközi kapcsolatokban, már puszta méreteik, potenciáljuk, fejlettségük következtében is – soha nem jutnak tehát „Hollandia sorsára”, hogy egy brit szakértőt idézzek. Ez a „központi szerep” azonban a jövőben már nem dominanciát fog jelenteni. Ehhez egyszerűen túl erős lesz például India és Kína (persze ne feledjük, hogy hosszú távú folyamatokról, nem pedig egy-két évtizedről van szó). Márpedig egy ilyen világban a transzatlanti kapcsolatok központi jelentőségűek lesznek, ha Európa és Észak-Amerika „lépni akar”. Ha pedig ebbe a kapcsolatrendszerbe sikerülne bevonni Dél-Amerikát – mondjuk, Brazília vezetésével –, az „Atlanti Hármas” még nagyon sokáig kiváltságos helyzetben maradna.

A szerző külpolitikai elemző