Jászi Oszkár és Masaryk

Jászi Oszkár a magyar polgári demokrácia talán legnagyobb formátumú egyénisége volt, aki 1919 után haláláig, 1957-ig száműzetésbe, emigrációba kényszerült, akár úgyis, mint az őszirózsás forradalom – amelyet ma annyian becsmérelnek könnyű szívvel – nemzetiségi minisztere, egy Duna-medencei konföderáció eltervezője (vereségét lényegében beismerve, München után az emigráns-sorsot megismerő Milan Hodža az ő nyomdokain halad, s mindketten Kossuth Lajost követik). Illyésnek akkor is igaza volt, ha tudjuk, hogy leghívebb tanítványa, Borsody István azt állapította meg róla, hogy „Jászi is sikeresebb gondolkodónak, mint megvalósítónak bizonyult”, s másik kardinális észlelete szerint „a körülmények, amelyek között Jászi kudarcot szenvedett, rendkívül kedvezőtlenek voltak. Nincs az a rugékonyság vagy politikai rátermettség, ami segítségére lehetett volna”. Ma már Jászi öröksége nagyjából hozzáférhető, komoly kutatások (például Hanák Péter vagy Litván György munkájának eredményeképpen) bontják ki Jászi személyiségének nagyságát, amelyet annak idején mégiscsak Ady Endre vett észre elsőként. Ennek a feltáró tevékenységnek egy újabb mérföldkövére szeretném felhívni a figyelmet: Litván György kiadta Jászi Oszkár 1919 és 1923 között vezetett naplóját. (Persze egyéb Jászi-ügyekre is rá kellene irányítani a szlovákiai magyar közösség figyelmét, mert tapasztalásaim szerint alig-alig él az itteni köztudatban, holott a liberálisok és a szocialisták egyetlen komoly nemzetiségi koncepcióját fogalmazta meg a „hurrá-hazafiságok” ellenében, s nem véletlen, hogy Ady ilyen mondatokkal köszöntötte egyik művét: „Ha van valamit érő, továbbszálló, továbbküzdő szép és jó az én munkámban s életemben, csak abban és ott, ahol és miben a Jászi utakkal összetalálkozhatott.” De hát (jegyezhetem meg talán némileg jogos keserűséggel: az igaz, hogy Jászit nem olvassák, de hát Adyt se nagyon) Jászi naplójára nem csupán azért érdemes felfigyelni, mert rengeteg csehszlovákiai vonatkozása van. Sűrűn járt Pozsonyban a jelzett időszakban, a levert magyar forradalmak emigránsaként, Prágában az új csehszlovák állam első vonalbeli vezetőivel tartott rendszeres kapcsolatot, egyik hűséges segítője az a Sas Andor, aki majd a Komenský Egyetem magyar tanszékének első vezetője lesz. Ezek fontos utalások, eddig nem ismert adatok, amelyek fontosak a Csehszlovák Köztársaságban formálódni kezdődő magyar szellemi élet históriájának minél alaposabb megismeréséhez. Tanulságosabb és aktuálisabb azonban, ha a napló több, mint négyszáz oldalából azt vesszük észre, hogy a levert forradalmak után is milyen makacsul és a küzdelmet fel nem adva kereste a magyar demokrácia megvalósításának lehetőségét. Természetesen tudatában kellett lennie ama ténynek, hogy a Horthy-Magyarország nem csupán személyében üldözte őt, hanem mindenek fölött eszméit tekintette elfogadhatatlanoknak. Hadd hivatkozzam újra a tanítványra, Borsody Istvánra, aki konstatálta ugyan a kedvezőtlen politikai konstellációkat, de azt is megírta mesteréről: „Jászi nagysága abban rejlett, hogy a létező mögött meglátta a lehetőt”. Erről vall ez a napló. Persze a napról napra feljegyzett események – ahogyan ez egy őszinte napló esetében rendesen lenni szokott – nem magasztos eszmékről, hanem hétköznapi bajokról, irtózatos kínlódásokról szól. A vezérmotívum, ez az emigráns élet velejárója, hogy pénzt és útlevelet kell szerezni, rohangálni különböző követségekre, kétes egzisztenciák támogatásáért muszáj könyörögni, hiszen hazája, ahol a fehérterror tombol, megtagadta őt. A naplóból azonban világos, hogy Jászi abban reménykedett, hogy az úgy nevezett utódállamok, azaz Csehszlovákia, Jugoszlávia és Románia vezető politikusai, akiknek egy részét még a Monarchia idejéből ismerte, észreveszik, hogy elemi érdekük a Horthy-rend megbuktatása. Jászi viszont azt nem vette észre sokáig, hogy a kis antant országainak előnyösebb egy reakciós Horthy-rendet támadni – nemzetközi rokonszenvtől kísérve –, mint egy valóban demokratikus budapesti kormányzattal, amelyben, mondjuk, Jászi miniszterként intézkedhetett volna, a trianoni békeszerződés igaztalanságainak demokratikus helyrehozásáról tárgyalni. Jászi többször tárgyal Masaryk elnökkel, Milan Hodžával, Benešsel. Akik személyes ügyekben készséggel segítenek. Minden egyéb tárgyalásnak azonban az a feltétele, hogy Magyarországon demokratikus kormány kerüljön uralomra. Hodža és Beneš kétségeket ébreszt az idők során Jásziban, de Masarykról változatlan a jó vélemény: „Masaryk elnök tegnap fogadott s több mint egy órát beszélgettünk. Éppoly kitűnő benyomást tett reám, mint a múltkor. Ő ma Európa legrokonszenvesebb vezető államférfia: tiszta, messze látó, dogmákon, pártokon, osztályokon felülemelkedő” – 1920. június 8-án jegyezte fel ezt Jászi. Később egy tanulmányában nem csekély keserűséggel ezt állapítja meg: „Ugyanazokon az utakon mentem, ugyanazon célok felé, mint Masaryk. A világ nézése és a problémák megmarkolása is rokon. S az eredmény? Az egyik oldalon: államalapítás és ragyogóan kiélt élet. A másikon: egy összetört ország és egy feldúlt élet”. Ezt a szomorú tényt dokumentálja a napló. És ki mindenkivel próbálkozott összefogni Jászi a magyar demokráciáért; Kolozsvárott Groza Péterrel találkozik, Zágrábban Miroslav Krleža, az író a partnere. Krleža és Jászi 1922. február 3-án találkozott. Krleža jegyzi be naplójába: „rokonszenves és érdekes ember, Petőfi- és Ady-rajongó, lelkes magyarbarát. Finom, intuitív kedély: a Dunakonföderáció eszméje az ő lelkében is él”. A baj az volt, hogy a dunai államok társulása csak Krležát, az írót lelkesítette. Pedig tudnunk kell, hogy Jászinak feltétlenül igaza volt. A naplójában beszámol, hogy milyen nehéz körülmények között írta a magyar forradalmak tanulságait összegező könyvét, a Magyar kálvária magyar feltámadás-t. Zárómondataiból idézek: „A reváns gondolatáról úgy a magunk, mint Európa érdekében le kell mondanunk, de úgy a magunk, mint Európa érdekében soha meg nem alkuvó intranzigenciával követelnünk kell, hogy Közép-Európa és egész Európa gazdasági egysége mielőbb megvalósulhasson, hogy a magyarok nemcsak egyenrangú polgárai legyenek új állami-ságuknak, hanem magyarok maradhassanak nyelvben, kultúrában, teljes és zavartalan lelki kontaktusban azzal a 7-8 millió magyarral, aki a régi anyaországban maradt”. Ezeket a szavakat több, mint nyolcvan évvel ezelőtt vetette papírra egy emigrációba kényszerített tudós politikus. Mi mutathatná jobban Jászi (és naplója) aktualitását, hogy most, az Európai Unióhoz való csatlakozás küszöbén pontosan erről van szó. Meg arról, hogy milyen lassan őrölnek a történelem malmai.