Ivan Lexa levele

A mečiari titkosszolgálat két hónapja előzetesben tartott egykori igazgatója megunta a hallgatást, és egy lap kérdéseire levélben válaszolva elpanaszolta, milyen sivár az ő élete az Igazságügyi Palota zárkájában. Nem engedik be hozzá a családtagjait, ha pedig igen, akkor is csak néhány percre. Ezeken az ünnepnapokon egy vastag üveg választja el, viszont csak egy rozzant telefon köti öszsze őket. ĺrni is szeretne a cellában, de nem a titkosszolgálati évekről, hanem a mostani időkről, a börtönben eltöltött napokról, hetekről. Ehhez azonban hordozható számítógép vagy legalább egy régi írógép kellene és persze papír, amit befűzhetne a gépbe. De azt nem ad az a fránya börtönigazgató, csak levélpapírt és egy megrágott végű ceruzát. Azzal kell lekörmölnie a kézzel való írástól már rég elszokott kezével, hogy mennyire nem humánusak a börtönviszonyok a szlovákiai igazságszolgáltatásban, hogy mennyi svábbogárral kell közelharcot vívnia egy pár méterszer pár méteres zárkában, míg aztán a foglárok nagy nehezen kiirtják a kártékony rovarját. Közben az éppen a helyszínen tartózkodó főemlős rabok is majdnem elpusztulnak a bevetett vegyszertől. Ömlik a panasz Ivan barátunk szájából, jobban mondva: tollából. Nem telefonálhat, pedig felajánlotta, hogy saját költségén fog beszélni, s akár le is hallgathatják. Összegzésképpen azt is levélpapírra vetette (azaz így megmarad az örökkévalóságnak ez a bölcs megállapítás), hogy az Igazságügyi Palota börtönrészlegén egészen más világ van, mint odakinn. Hát, a fegyintézetek már csak ilyenek (ugye, ez is egy bölcs megállapítás, Lexa úr).