Istenarc van mindegyikünkben

Nem véletlen, hogy ilyenkor, karácsony táján az emberek igyekeznek szeretetteljesebbek és ajándékozóbbak lenni: lelkünk tükrébe nézve ugyanis újra felfedezzük a hasonlóságot – az emberi arc közös bennünk. Mert Isten szeretetének és ajándékozó „jókedvének” gyümölcse Jézus érkezése. Isten Jézus Krisztusban egy lett közülünk, hasonlóvá lett hozzánk mindenben, a bűnt kivéve.

Karácsonykor még jobban tudatosítjuk, hogy a közös pont, ami az Istent és az embert összeköti, az arc. A költő, Reményik Sándor ezt írja erről: „Egy istenarc van eltemetve bennem”…

Az ünnepek felszínre hozzák bennünk ezt az arcot. Tisztítják. Lemossák a rárakódott szennyet az emberi arcról. Mert Isten arca mindig ragyogó. De a miénk, hibáink, gyarlóságaink, embertelenségünk következtében „betemetődik”.

Hajlamosak vagyunk megfeledkezni e szent hasonlóságról. S amikor erről a hasonlóságról megfeledkezünk, magáról az Istenről, az Ő létéről feledkezünk meg: nemegyszer úgy élünk, mintha nem is lenne Isten. S ha nincs Isten, akkor mindent szabad, ahogy Dosztojevszkij ateista hőse, Ivan Karamazov megfogalmazta.

Egészen leegyszerűsítve: karácsonykor azt ünnepeljük, hogy van Isten. Velünk jár útjainkon. Kísér, vezet. Bátorít. Nem távoli! Azt sugallja szüntelenül, hogy nem mindent szabad, mert nem minden válik a hasznunkra.

Mi, keresztények, akik itt élünk ebben a világban, karácsonykor és húsvétkor, ünnep- és hétköznap, több-kevesebb sikerrel, újra és újra küzdünk, hogy az istenarc felszínre kerüljön életünkben. De oly sok a hétköznap, a feledésre sarkalló alkalom. Kísért a szeretetlenség, az önzés, a nagyravágyás. Szembetaláljuk magunkat a bűnnel: saját és mások hibáival. Azzal, hogy minden megengedett, azzal, hogy csak a mára gondolunk…

Isten arca itt ragyog előttünk. Lehet, kevesen veszik észre. De a kereszténység ilyen „kevés” ebben a világban. Ami tömegesen van ugyanis, az olcsó, mindegyre leértékelődik. A „kevés” az mindig értékesebb. Jézus nemhiába beszél maroknyi nyájról…

Ennek a „kevésnek”, ennek a „maroknyinak”, nekünk kellene még ma jobbnak lennünk. Még ma megmutatni igazi, szerető és szerethető arcunkat. Olykor lesütött szemmel kell elismernünk: akikről azt hittük, hogy az Istentől és az Egyháztól távolabb állnak, azok arca nemegyszer tisztább… Karácsony közeledik. Az istenarc ott van mindegyikünkben. Keressük! Ott van azokban is, akik nem úgy gondolkodnak, mint mi. Ott van azokban is, akikkel barátok nem leszünk, de megtanulhatunk békésen egymás mellett élni. Ott van a szomszédban, akivel évek óta még csak köszönőviszonyban sem vagyunk. És a munkatársban, akit nem szeretünk, mert riválist látunk benne. És ott van a hozzánk legközelebb álló családtagokban, akikre nem jut időnk.

„Behegesztem a sebet a szívemben, / És hiszek újra égi szeretetben, / Ilyenkor decemberben… / Legyünk hát jobbak, s higgyünk rendületlen, / S ne csak így decemberben” – írja Juhász Gyula. Áldott ünnepeket, szép ünneplést kívánok mindenkinek!

A szerző címzetes apát, kanonok