Isten pénze

Számomra a múlt hét legszürreálisabb kulturális híre az volt, hogy a magyar kormány 500 millió forintot szán a keresztény könnyűzene támogatására. A már működő formációk között 300 milliót osztanak szét, 100 millióra pályázhatnak a kezdők, akik hangszereket szeretnének vásárolni, 100 millió pedig a határon túlra kerül. A zenészek képzésére és tehetséggondozásra további 260 millió forint támogatást nyújt a kabinet. Rétvári Bence parlamenti államtitkár szerint a keresztény könnyűzenét támogató program elősegíti, hogy a zenei alkotók a zenén keresztül is átéljék hitüket és közösségeket hozzanak létre.

Nézzük sorjában. Szerintem „keresztény könnyűzene” nincs. Olyan keresztény emberek vannak, akik zenével dicsérik az Urat, bibliai üzeneteket igyekeznek eljuttatni más, ugyanazon vallású emberekhez, esetleg olyanokhoz is, akiket eleinte csak a produkció zenei része érdekel, ám idővel a szövegre is felfigyelnek. Mert ebben a műfajban csakis a szöveg lehet keresztény témájú, a zene nem, mivel az ugyanolyan hangokból áll össze, mint a sima „világi” punk, rock, metál, hiphop vagy pop. Esetleg a gospelnél érezni nyelvtudás nélkül is, hogy az előadók Istent dicsőítik, ez a műfaj viszont tájainkon olyan egzotikusnak számít, hogy két vagon pénzből sem lehetne meghonosítani. Nyilván nem is ez a magyar kormány célja. Hanem a következő: „Nagy szükség van most a fiatalokra, művészekre, akik keresztény közösségeket szólítanak meg és hozzájárulnak ahhoz, hogy a pandémia nyugvópontján, az újjáéledéssel együtt ismét meginduljon a kulturális élet”. Ezt Fekete Péter kulturális államtitkár mondta, hozzátéve, hogy aki egy tárgyból, hangszerből hangot tud előcsalogatni, az életre kelti azt és kulcsot talál más emberek lelkéhez. Aki pedig ezzel a „lélekkulcs-birtokossággal” jól bánik, az közösséget tud kialakítani, ami a magyar kultúra számára nagy érték.

Nem akarok szentségtörő lenni, de már látom lelki szemeim előtt azokat, akik e jelentős pénzcsomag hatására hirtelen megtérnek. Bizony, történhetnek ilyen isteni csodák: egyik napról a másikra „keresztény könnyűzenét” kezdenek játszani eddig világi zenében utazó rockerek, popelőadók, sőt azok a kezdők is, akik szívesen lecserélnék olcsó hangszereiket komolyabb arzenálra. A kormány közleménye nem tér ki arra, hogyan ellenőrzik az eredményt, így e téren is meglódult a fantáziám: próbatermek ajtaja előtt hallgatózó, koncerteket rögzítő revizorokat képzelek el, akiket természetesen nem zenei műveltségük, hanem szövegértelmezési képességeik alapján alkalmaznak. És az is előfordulhat, hogy ők lesznek az ilyen produkciók egyedüli közönsége.

Valós érdeklődést generálni ugyanis sok pénzből sem könnyű.

Szóval ez egy újabb költséges kísérlet a kultúra felülről való alakítására, irányítására, ráadásul félig-meddig a járványhelyzetre hivatkozva, ami külön bukét ad neki. Írtam is egy dalt Te jó isten! címmel, amelynek feljátszásához égető szükségem lenne egy Gibson Les Paul Standard márkájú elektromos gitárra...