Ismét barakk

Nincs illúziónk, nyilván nincs, pontosan tudjuk: amikor 1989. szeptember 10-én a Magyar Szocialista Munkáspárt, illetve az akkor még állampárti Magyarország vezetői bejelentették, hogy pár órán belül megnyílnak a határok, és sok-sok ezer keletnémet elindulhat Ausztria felé, szóval, amikor Budapest megtette a múlt század második felének egyik legnagyobb gesztusát, semmiképpen sem a saját szakállára cselekedett, és nem is kockáztatott igazán sokat. Nem Németh Miklós akkori kormányfő és Horn Gyula külügyminiszter buktatta meg az NDK-t, nem ők döntötték le a berlini falat. Még az sem következik feltétlenül a cselekedetükből, hogy demokraták lettek volna. Reálpolitikusok már inkább. Opportunisták is, mondhatnánk, és aligha tévednénk.

Tettüket mégis értékelték, manapság pedig felértékelik. Főleg Európa nyugati felében (kiváltképpen persze Németországban), és főleg mindannak fényében, ami manapság történik Magyarországon. Akkor például, amikor két nappal az említett évforduló előtt a magyar rendőrség megszállja civil szervezetek irodáit, és iratokat, számítógépeket visz el, vezetők lakására száll ki, sőt, azt akarja megtudni, kik az önkéntesek, akik ezeknek a társaságoknak segítenek. Aztán még meg is magyarázzák, hogy ezt mennyire demokratikusan tették. Arra nem térnek ki, hogy egy ideje kiderült, a kormány még feketelistákat is készít a civil szervezetekről és támogatottjaikról, mert az nyilván rendben van.

Ez már sok. Erre már a Spiegel is felejti a magyarok dicséretét, inkább Magyarország putyinizálásáról ír. Arról, hogy Orbán Viktornál a civil szervezetek éppen úgy külföldi érdekeket szolgálnak ki, mint Vlagyimir Putyin Oroszországában. És nem a német hetilap az egyetlen, amely online felületén ilyeneket fogalmazott meg. Aligha véletlen, hogy az egyik frissen megnevezett európai bizottsági alelnökkel tréfálkozók, akik kamu Twitter-oldalt hoztak létre a nevében, pont arról posztoltak: ha a biztosnak emberi jogokkal kell foglalkoznia, akkor mielőbb javítania kell magyar nyelvtudását.

Hát így. Itt tart a szocialista blokk egykor legvidámabb barakkja, 25 évvel a határnyitás után. Ismét egy barakkban érezhetjük magunkat, de már nemhogy a legvidámabbak nem vagyunk, igazából a vidámság szóba sem kerül.

És lehet erre legyinteni, lehet káromkodni és szittya büszkeséggel kiátkozni minden nyugati politikust, illetve a hazai állapotokon kiakadt magyarországit, de ez akkor is ciki. Finoman szólva. De inkább szégyen.

A szerző magyarországi publicista