Irodalmárok jóslatai

A Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivált sem tudták megrendezni az elmúlt két évben, ezért mindenki repesve várta. Azok az írók is kibújtak odújukból, akik nem szeretik a tömegrendezvényeket. Az olvasók, akikről pedig a szakma azt állítja, nincsenek, hosszú sorokban vártak egy-egy dedikációra, egymást taposták a standoknál, és teli szatyrokkal hagyták el a helyszínt.

Rég nem látott ismerősök, írókollégák borultak egymás nyakába, a Millenáris épületei előtt kisebb-nagyobb spontán vitacsoportok alakultak, egy-egy ilyenbe belecsöppenni számomra gyakran izgalmasabb volt, mint a bent zajló programokon részt venni.

Megtudhattam, hogyan viszonyulnak elismert írók a jelenlegi helyzethez, mitől tartanak, mit jósolnak, hogyan készülnek a túlélő üzemmódra, hová menekülnének, ha muszáj lenne. Neveket természetesen nem említek, hiszen a magánbeszélgetések során elhangzó gondolatait az ember nem biztos, hogy olvasóközönség előtt is kimondaná. Ennek több oka lehet, az egyik talán a szégyenérzet. Nem vagyunk büszkék arra, hogy félünk. Erősnek akarunk mutatkozni a nyilvánosság előtt. De titokban már halmozzuk a konzerveket a spájzban, a szakirodalmat bújjuk, hogy megtudjuk, melyik fűtési mód a legolcsóbb, kisebb lakást keresünk, vagy a más kontinensre költözést fontolgatjuk.

Az írók ugyebár folyamatosan az emberi természetet, viselkedést tanulmányozzák, hiszen ez elengedhetetlen a hihető karakterek létrehozásához. Ők másképp nézik az utcán veszekedő párt, a parkban enyelgő szerelmeseket, a magabiztosan intézkedő rendőrt, a buszon zsörtölődő utasokat, mint az egyszerű halandók. Nekik minden potenciális téma. Ezért – és ebben biztos vagyok – a legjobbak idővel olyan remek emberismerőkké válnak, hogy képesek lesznek előre látni a folyamatokat, egy-egy konkrét helyzet kicsúcsosodását. Valahogy úgy, ahogyan az öreg parasztember néhány felhőből és a széljárásból megmondja, mikor tör ki a vihar.

Az egyik legnagyobb magyar regényíró szerint akár polgárháborúk is várhatók térségünkben, ha a regnáló és (még mindig csak) szájtátó csúcspolitikusaink nem lépnek végre valamit. Egy műfordító azt mondta, simán leütné és kirabolná a szomszédját, ha olyan helyzetbe kerülne, hogy nem tudna enni adni a gyerekeinek. Egy negyvenes, díjakkal elhalmozott költő szerint a vidéken élőknek több az esélyük a túlélésre, mint a nagyvárosiaknak, akik annyira el vannak kényeztetve, hogy már a villamosközlekedés összeomlását is végső csapásnak tekintenék. Vidékről Budapestre került kollégája pont fordítva látja a dolgot, szerinte minél kisebb településen él az ember, annál védtelenebb a fosztogatókkal szemben, és egy nagyvárosban mégiscsak jobban el lehet bújni.

Ezeken a csoportos „füstölgéseken” irodalmi művek is terítékre kerültek, olyan utópiák, amelyek mára beteljesülni látszanak. Legtöbben Az út című megrázó erejű Cormac McCarthy-regényt emlegettük. Aki ismeri, az sosem szabadulhat többé a lecsupaszított világ látványától és az emberi lét legalapvetőbb kérdéseinek súlya alól. Az ilyen utópisztikus történetek szerzői ugyanis komoly lélektani, társadalmi, antropológiai elemzésekből indulnak ki, illetve ezeket „fejlesztik” tovább képzeletük segítségével. Bízzunk benne, hogy ez utóbbiból van bennük több.

Mindenesetre lehet, hogy ez volt az utolsó könyvfesztivál, mert jövőre már nem lesz pénz a helyszín kivilágítására, és papír sem lesz, amire a könyveket nyomtathatnák. Nyugalom, ezt csak én mondom, és mit érthetek én a világból. A többiekkel együtt tehetetlenül figyelem a történéseket, mintha egy vízesés felé úszó tutajon lennék...