Intelligens politikát

Mintegy fél éve a sajtó és az MKP politikusainak egy ritka őszinte találkozóján, több kölcsönös szemrehányás közepette, megegyezés született arról, hogy mind a politikusok, mind az újságírók szereptévesztés áldozatai helyenként. Egyes újságírók szeretnék gyakorlatilag irányítani a napi politikát, a politikusok nagy része pedig legszívesebben politikai eszközként használná a sajtót, uram bocsá’, az újságírót. Szó esett továbbá arról, amióta az MKP kormányban van, tulajdonképpen megszakította intézményes(!) kapcsolatait a szlovákiai magyar értelmiséggel. Holott, az értelmiséget ugye, a műveltségük, szellemi potenciáljuk alapján vezető szerepet játszó személyek alkotják egy normálisan működő társadalomban. El-elhangzik persze, hogy a politika nem egy műveltségre és szellemi potenciálra építkező tudomány, lásd „úri huncutság”. Nyilvánvaló azonban, hogy a harmadik évezred küszöbén csacsiság lenne felülni a fenti előítéletnek. Leszögezhető ugyanis, hogy egy civilizált politikai színtér ma már nem lehet hülyegyerekek és gazemberek támaszpontja. Még akkor sem, ha térségenként, rövid távon ezek „jobban látszanak”. Ahol a hülyék és gazemberek dominálnak, ott szellemi és fizikai nyomor a társadalom osztályrésze, amíg azt a szenvedő alanyok eltűrik! Ideális esetben tehát, egy személyiségen belül is lehetetlen az értelmiségit és a politikust elkülöníteni egymástól. A bajok akkor kezdődnek, ha a politikus híján van a kellő szellemi potenciálnak, másrészt, nagyon is belátható következményekkel jár, ha folytonosan elvágyódással terhelt értelmiségiekre bízatik a gyakorlati politika. Egyértelmű bizonyítéka ennek az 1989-es közép-európai rendszerváltás időszaka, amikor az értelmiség – kétségkívül kényszerhelyzetben – tulajdonképpen hályogkovácsként sodródott a gyakorlati politizálás porondjára. Még most is végigfut a hideg az ember hátán, ha belegondol, hogy 1989 és 1990 fordulóján idealista, politikailag felkészületlen értelmiségieknek köszönhetően került hatalmi pozícióba Vladimír Mečiar... A politika tehát jellemzően nem a humán és műszaki értelmiség terepe. Viszont ugyanolyan, folyamatosan bomlasztó társadalmi feszültségeket eredményez, ha a politikai elit ignorálja az értelmiség szellemi potenciálját, mintha csupán „tojásfejű értelmiségiek” kádereznek egy leendő belügyminisztert... „Elv-társak, egyeztessetek...!” – mondhatnánk sommásan Hofi Géza után szabadon. Magyarán, jogos társadalmi igény, hogy a politikai elit intézményes kapcsolatot tartson a mindenkori értelmiséggel, a közvélemény pedig a sajtó által mindezt ellenőrizhesse.