India és Pakisztán eddig három háborút vívott egymással

A mai helyzet megértéséhez, mint sok más esetben, vissza kell mennünk a történelemben. Az indiai szubkontinens történelme sok évszázadon át, egészen a brit hódítás kezdetéig, a helyi hindu királyságok és az északnyugat felől érkező muzulmán hódítók harcaként jellemezhető. A történelmi ellentét az ottani hinduk és muzulmánok között tehát adott. A brit hódítás előtt India gyakorlatilag csak egyszer volt egységes, éppen a muzulmán mogulok uralma alatt (birodalmuk csodálatos emléke többek között az agrai Tádzs Mahal). Az ő hatalmuknak az európaiak ázsiai térnyerése vetett véget a 18. században (a döntő csata Pánipatinál zajlott). Miután a britek az 1756 és 1763 között zajlott háborúban végleg megszerezték a tengerek feletti uralmat és ezáltal a gyarmatokat is a franciákkal szemben, India fokozatosan a Brit Birodalom ékköve lett. Az első, de különösen a második világháború következtében legyengült anyaország azonban már egyre kevésbé volt képes összetartani a birodalmat. London a második világháború után inkább a méltóságteljes kivonulást választotta gyarmatairól, mint a kimerítő és sokszor „piszkos háborút”, ellentétben például Párizzsal. E folyamat első és legfontosabb lépése volt az Indiából történt kivonulás 1947-ben. A volt Brit Indiát a kivonulás előtt vallási alapon két részre osztották: a hindu többségű Indiára és a muzulmán többségű Pakisztánra (a „tiszták országa”). Feltétlenül meg kell jegyezni, hogy az akkori Pakisztán két, földrajzilag egymástól távol fekvő részből állott, amelyekből aztán 1971-ben létrejött a mai Pakisztán és Banglades. Mindenesetre az 1947-es felosztás bár vallási alapon történt, nem oldotta fel a szubkontinens vallási ellentéteit. Épp ellenkezőleg: mindkét országban nagyszámú vallási kisebbségek maradtak annak ellenére, hogy rögtön a függetlenség elnyerését követően igen nagy mértékű lakosságcsere ment végbe, hogy az ezáltal okozott személyes tragédiák tovább fokozzák a későbbi ellentéteket. A britek által megvont határok két olyan területet is Indiához csatoltak, amelyeken a lakosság többsége muzulmán volt: Kasmírt és Dzsammut. A pakisztáni fél ezt soha nem fogadta el, s ez a továbbiakban állandó forrásává vált az Iszlámábád és Újdelhi közötti feszültségnek.

A két ország mostanáig három háborút vívott egymással éppen az említett területek miatt, de ha épp nem háborúskodtak, akkor is folyamatosak voltak az összetűzések a közös határvonaluk kasmíri szakaszán (a mai Banglades létrejötte az 1971-ben vívott indiai– pakisztáni háborúban bekövetkezett pakisztáni vereség „eredménye”). Mivel mindkét fél a másikat tekintette legnagyobb ellenségének, természetes volt, hogy a hidegháború és a kelet–nyugati szembenállás idején az egymással ellenséges táborokhoz csatlakoztak. Pakisztán az Egyesült Államok szövetségese lett, jelentősége különösen az 1979-es iráni forradalom után nőtt meg, amikor a térségben Washington legfőbb szövetségesévé vált. Miután Kína szakított Moszkvával, és az amerikaiak oldalára állt, gyors fejlődésnek indultak a kínai–pakisztáni kapcsolatok is. India fokozatosan a volt Szovjetunióhoz közeledett, amelyhez bár nem fűzték szerződéses kapcsolatok, mint Pakisztánt a Nyugathoz (CENTO), de a gazdasági, majd a katonai együttműködésük igen intenzívvé, „barátivá” vált. Miután a hidegháború véget ért, a dél-ázsiai államok közti kapcsolatok is az új világhatalmi helyzet függvényeiként változtak. Az egyik legfontosabb tényező a kínai hatalom viszonylag gyors növekedése. Moszkva radikális súlyvesztése és Peking egyre növekvő ereje azt eredményezte, hogy az USA hatalmára leselkedő legfőbb potenciális veszély a jövőben Kína. Mivel napjainkra már a másik ázsiai óriás, India is lendületes fejlődésbe kezdett – évi kb. 6 százalékos gazdasági növekedés, gyorsan növekvő lakosság, amely ugyan óriási teher, de potenciális erő is, hiszen jelenleg Indiában csaknem 250 millió ember él majdnem „európai” életszínvonalon –, a jövőben egyre inkább Kína vetélytársa lesz a térségben. Kína kinyilvánította, hogy fél évszázadon belül „két óceán hatalma” szeretne lenni, tehát a Csendes- és az Indiai-óceáné is. Nyilvánvaló, hogy ezt India nem nézheti jó szemmel, hiszen saját maga is vezető szerepre tör az Indiai-óceán térségében. Ennek megfelelően Peking szorosra fűzte kapcsolatait India hagyományos ellenfelével, Pakisztánnal, hogy megossza az indiaiak figyelmét, Iszlámábád pedig szerzett egy elég erős szövetségest Indiával szemben. A szoros pakisztáni–kínai kapcsolatok bizonyítéka például Pervez Musarraf pekingi látogatása is, nem sokkal a december 13-i incidens után. Teljesen természetes, ha a kínai erő kiegyensúlyozása érdekében Újdelhi Washingtonhoz közeledik, tehát az egyetlen hatalomhoz, amely a jövőben is hatékony gátja lehet a kínai befolyás terjedésének. Az amerikai–indiai kapcsolatokban a 90-es években beállt komoly változások bizonyítéka a még Clinton elnöksége alatt létrejött – ugyan csak formális, de jelentős – szövetség „a világ két legnagyobb demokráciája” között. Ezt az ideológiai szövetséget csak fokozza a közös érdek, a kínai hatalom egyensúlyozásának szükségessége. Az Egyesült Államok afganisztáni akciója miatt nyugalmat akar a térségben, ezért minden befolyását latba veti a kedélyek megnyugtatására, sőt földrajzi helyzete miatt ismét nagyon fontossá vált számára Pakisztán, de azért Washington egyértelműen Iszlámábád tudomására hozta: fel kell lépnie a Kasmírban tevékenykedő terroristákkal szemben. Ezzel az amerikaiak akarva-akaratlanul is az indiai álláspontot támogatják. A szeptember 11-i terrortámadás után a világ közvéleménye és kormányai sokkal érzékenyebbé váltak a terrorizmussal szemben. Ez tovább rontja a pakisztáni pozíciókat és erősíti az indiaiakat. Újdelhi ki is használja megerősödött helyzetét, és minden kompromisszumot elutasítva diplomáciai nyomást fejt ki a probléma számára kedvező rendezése érdekében. Ez gyakorlatilag a kasmíri gerillák-terroristák pakisztáni támogatásának végét jelentené, ami nélkül ezek az erők képtelenek lennének folytatni India-ellenes harcukat. Ez Pakisztán számára gyakorlatilag a Kasmír legnagyobb része feletti indiai ellenőrzésbe való belenyugvást jelentené. Egy ilyen megoldás rendkívül népszerűtlen lenne a pakisztáni lakosság és a hadsereg körében is. Érdemes megjegyezni, hogy a jelenlegi pakisztáni katonai vezetés éppen a legutóbbi indiai–pakisztáni feszültség után buktatta meg az ország legális kormányát, miután az szerinte túl engedékenynek bizonyult – amerikai nyomásra – az akkori viszály során. Iszlámábád nehéz helyzetben van, hiszen India szilárd pozíciója tudatában igen határozottan és ellentmondást nem tűrően igyekszik érvényesíteni érdekeit. Ráadásul egy esetleges háborúban az indiai hadsereg hatalmas erőfölényben lenne a pakisztánival szemben, amelynek egyedül szinte semmi esélye sem lenne. Az eredmény az 1971-es háborúéhoz lenne hasonlítható, amikor a pakisztáni erők teljes vereséget szenvedtek. Az esetleges indiai akcióval szembeni elrettentést szolgálja a frissen létrehozott pakisztáni atomfegyverzet, bevethetősége azonban a nemzetközi nyomás – és a józan ész – miatt nem valószínű.

A helyzet tehát Pakisztán számára nagyon bonyolult: vagy elfogadja az indiai feltételeket, amelyek kasmíri pozícióit és tekintélyét is rendkívül súlyosan érintenék, vagy kockáztat egy olyan katonai konfliktust, amelyben szövetségesek nélkül nem sok esélye van. Szövetségesként pedig csak Kína jöhet számításba, amelynek közbelépését azonban megakadályozná a washingtoni diplomácia. A helyzet igen kényes, Újdelhiben pedig várják a pakisztáni választ.