Így örül a magyar

Mégsem erről szólt a hét második fele a magyar sajtóban és a közösségi oldalakon, hanem a politikáról, illetve egy interjúról, amelyet a rendezőnő a német közszolgálati rádiónak adott, és amelyben – egy kérdésre válaszolva – véleményt mondott a magyarországi viszonyokról. „Ami most a hazánkban történik, szégyen, és valóban félelemmel tölt el.” A Berlinálét követő sajtótájékoztatón pedig ezt mondta: „Egyre félelmetesebben abszurd országban élünk”, és amit most az USA polgárai megtapasztalnak, azon a magyarok az elmúlt évek során már keresztülmentek. „Nemcsak arról van szó, hogy tisztességtelen módon megkerülik a szabályokat, hanem alapjaiban változtatják meg és rombolják szét a szabályokat, a demokrácia alapjait és a demokratikus kontrollt.”

Az átok-gyilok hadjáratot Deutsch Tamás fideszes EP-képviselő és twitterhuszár indította: a maga jellegzetes stílusában emlékeztette Enyedit, hogy kiknek a kezében van ma a magyar filmipar. „Kedves Ildikó, most a hazánkban az történik, hogy tizenkét év után végre filmet csinálhattál. Ne szégyelld, és ne félj tőle.”

Az ügy szempontjából bagatell, hogy az ország leghíresebb ingyenélője rossz számra emlékszik: Enyedi nem tizenkét, hanem tizenhét évig nem csinált/csinálhatott játékfilmet. Az üzenet lényege: örüljön a rendezőnő, hogy egyáltalán megadatott neki ez a lehetőség. És ha tőlük kapja a pénzt, akkor úgy táncoljon, ahogyan ők fütyülnek.

Több se kellett a kormánypárti médiának és a felbőszült kommentelőknek, elkezdték sárral dobálni a fődíjas magyar film alkotóját. Aki minimum hazaáruló, hiszen nézzék, miket mond a hazájára! (Enyedi időközben pontosított: nem a hazáját, hanem a kormányt bírálta).

A véleménynyilvánítás szabadsága fontos vívmánya a demokráciának, és nem mellesleg az alkotói függetlenség alapja. Ennek megkérdőjelezésén túl még egy dolog zavaró a történetben. A filmekre szánt támogatást ugyanis nem a kormány, vagy egy párt adja, hanem az állam. A kettő nem ugyanaz, mert akkor pártállamnak hívnák. (Ugye, milyen ismerősen cseng ez a szó?) Jelenleg viszont kevés olyan állami pénzosztó intézmény működik Magyarországon, amely nem a kormány iránti lojalitás alapján, hanem szakmai alapon ítéli oda az adófizetők pénzéből származó támogatásokat. A Filmalap egyébként Enyedi szerint pont egy ilyen szervezet, „sziget” a „félelmetesen abszurd környezetben”, ahol a filmesek szabadon dolgozhatnak, és értékes szakmai segítséget kapnak.

Szomorú, hogy odaát sokan nem képesek felhőtlenül örülni a berlini sikernek, de végül is nem meglepő ez a hozzáállás. Emlékezzenek csak, mit műveltek szegény Kertész Imrével a Nobel-díj után...