Igazi vesztesek

A státustörvény ügyében elméletileg minden érdekeltnek igaza van. Igaza a gömöri szegényembernek, akinek családi költségvetésében jelentős tételként szerepel az a 20 ezer forint, amelyet iskoláztatási támogatásként Orbán kormánya kilátásba helyezett. Igaza van az ukrajnai magyarnak, aki remélte, hogy az anyaországi munkaerőpiacon nem rabszolgavásári körülmények fognak uralkodni. A Velencei Bizottság állásfoglalása a bizonyíték arra, hogy szegről-végről a szlovák kormánynak is igaza van, amikor kifogásolja, hogy az oktatási támogatás folyósításával hátrányos megkülönböztetést szenvednének a szlovák nemzetiségű iskolások. Sőt, még abban is felfedezhető némi politológiai ésszerűség, hogy a Fidesz kiválóan képzett csapata egyáltalán megszervezte a kedvezménytörvény-kampányt, noha – részint a Nyugat-Európában érvényesülő normákból kiindulva, részint a szomszédok történelmi gyökerű érzékenységét ismerve – számolnia kellett azzal, hogy elbírálásra az ügy nemzetközi fórumok elé kerül, és ezek állásfoglalása kínos magyarázkodásra kényszeríti Budapestet. Orbán Viktorék szempontjából a voksszerzések szempontjából volt ésszerű a törvény lóhalálában történt elfogadtatása.

Az összmagyarság megspórolhatott volna egy kudarcot, amelynek legnagyobb vesztese nem Orbán Viktor, nem a Fidesz és még csak nem is az a 120-200 jobboldali magyar politikus, aki ez év tavaszán melléült a bársonyszéknek. A kudarc igazi vesztesei azok a magyarok, akiket a törvénytervezet vitája során csodavárásra ösztönöztek, és akik hoppon maradtak. Nemcsak mert a munkavállalási rendelkezés és az iskoláztatási támogatás ígérete vagy sehogy, vagy megtépázódva valósul meg. Ecetízű gyümölcs a státustörvény tortáján, hogy egyik érintett országban se javult úgy a magyar kisebbség és a többségi nemzet viszonya, ahogy javulhatott volna.

A kudarc megspórolásához elméletben a magyarországi nemzetpolitikusok is hozzájárulhattak volna. Hozzá, ha Orbánék nemzetpolitikai szakértői immár 80 éve nem kizárólag a Trianon előidézte sérelmeken edzették volna magukat. Az ő „hatékony” súgásuk lehetősége tehát elméleti. Mintha az oroszlánt káposztaevésre próbálnák átképezni. Többek között a szlovákiai magyar párt lehetett volna az a tényező, amely helyzetismeretének köszönhetően elfogadható jogszabály megalkotására ösztönözhetett volna. Olyanra, amelyet Nyugat-Európa is „csontnélkülinek” minősít.