Huszonnyolc szereplő jövőt keres

A gond az, hogy akik az első kérdésre adnak alternatívákat, azok a másodikon kevéssé gondolkodnak. Akik pedig a második kérdés miatt aggódnak – tehát azon, hogy ha az unió nem szedi össze magát, akkor Európa sose lesz többé globális hatalom –, azok pedig nem foglalkoznak az elsővel. Hogyan foghat össze 28 szereplő? (Vagy 27 + 1 a brexit után.)

A tagállamok jelentős része a nemzeti fővárosok és az uniós intézmények viszonyulásán huzakodik. Diktálhat-e a Tanácsból egy többségi tagállami koalíció a kisebbségnek? Lehet-e politikai szerepben az Európai Bizottság? Mely szuverén hatáskörök érinthetetlenek? Ezekre a kérdésekre adhat választ a regionalizmus, a föderáció, a centralizáció vagy a nemzetállami hatáskörök (vissza)erősítése. De a nemzeti identitások alakulása mellett valóban az egész kontinens sorsa is a tét. A belső szerkezetet már csak a külső veszélyek figyelembevételével lehet alakítani. Merthogy a másik tábor arra keresi a választ, hogyan lehet Európa újra tényező a világban. Hogyan tudjuk megvédeni a határainkat, legyen szó Észtországról és az oroszokról, vagy a török–görög határról. Mikor tudunk Kínával a legerősebb pozícióból tárgyalni? Elérhető, hogy ne legyünk az amerikai katonai segítségre, atomernyőre utalva? Mikor lesz önálló energiaellátásunk? Egyáltalán, lesz-e valaha saját IT-iparunk, hogy ne az amerikai szoftverektől és a kínai hardverektől függjünk? Ezek a kérdések legalább annyira legitimek, mint az első tábor kérdései. A fő veszély, hogy a két tábor későn kezdi keresni a közös válaszokat. Nem lehet az egyik kérdést a másik nélkül megválaszolni, nem lehet bezárkózni egy kizárólagos nemzetállami, vagy egy kizárólagosan globalizációs világértelmezésbe. Hiába lesznek pár évig erős nemzetállamok e kis földterületen, ha a század végére lemossák őket a globális versenytársak. De azzal is óriásit veszíthetünk, ha egy kényszerunió megtépázza a sokszínűségünket.

A politikusok viszont sem Kelet-Európában, sem Nyugaton nem kezelik együtt e két kérdést. Nem gyengíthetünk meg belső harcok miatt kint is „hadban álló” európai erőket, játékosokat. Ebből már volt épp elég Európa történetében.

A konszenzust, kompromisszumot csak mindkét szintre érvényesen lehet elfogadni a jelenlegi 28 szereplő közt. Közös pénz, közös hadsereg, közös külpolitika – kell a külső keret ahhoz is, hogy belül merjünk mélyíteni. De milyen kataklizma kell vajon ahhoz, hogy a politikusaink beismerjék ezt a kényszert és végre felvállalják a döntést – ha már a brexit sem elég ehhez?!