Huszonkétmillió

A káromkodás állítólag segít levezetni a feszültséget, ami jó hatással van az egészségre. Ez jó hír. Nem kell annyit orvoshoz járni, elég nyomon követni a hazai politikai eseményeket.

Mostanában különösen kormányfőnknek köszönhetően jó egészségnek örvendek. Azt mondja a minap, hogy aki az ő pártjával együttműködik, nem élvez átlagon felüli előnyöket. Nagyon lényegre törő. Kezdetnek az átlagon felüli szókapcsolatot jegyezzük meg, a többi feledhető (meg amúgy is kétséges). Állítja mindezt egy rejtélyes szponzor kapcsán, akit hónapok óta nem hajlandó megnevezni. A törvény nem tiltja – érvel a miniszterelnök. Elég szomorú, de hát tudjuk, hol születnek a törvények... Azért mégis érdekelne, hány párt mondhatja el magáról, hogy felhalmoz 22 millió korona adósságot (na jó, ezt még el lehet képzelni), amelyet idővel sikerül úgy átruháznia egy cégre, hogy az nem kér cserébe semmit. Vagy legalábbis semmit, ami átlagon felüli előnynek számítana a politikában.

Csak a névtelenséget, az meg igazán megér 22 milliót. De mire megy valaki azzal, hogy „megveszi” egy kormánypárt adósságát? Ráadásul miért leplezi magát, ha ellenszolgáltatás nélkül volt ilyen nagylelkű? Azt mondja erre a kormányfő, hogy a párt támogatói nem csípik a népszerűséget, magánélet is van, nem lehet minden villa köré ötméteres kőkerítést építeni. Megértem, azt a 22 milliót nem lehetett könnyű összekaparni, talán még a nagyi is beszállt, kerítésre már nyilván nem futotta. Azt is mondja még, hogy néhány újságíró már úgyis jó ideje tudja, ki volt az adakozó. Csak éppen tisztában vannak az üzlet tisztaságával, ezért hallgatnak. Nincs miből botrányt csinálni. Talán igaz. Akkor viszont végképp nem értem, mi az oka a titkolózásnak.

Nem mintha le akarnám járatni, csak egy kérdést szeretnék feltenni ennek a nagylelkű embernek: ha egyszer eladósodom, számíthatok a segítségére? Esküszöm, nem adok cserébe semmit!