Hozták a formájukat

A testület csonkaságában támaszra lelő alibista döntés azért is nevetséges, mert amiről dönteni kellett volna, az egy sor. Nagyon lényeges lehet, mert ama bizonyos alkotmánynak mindjárt az első fejezetébe került, imigyen: „Senkit sem lehet megfosztani a Szlovák Köztársaság állampolgárságától akarata ellenére”. Az a törvény, amely mégis megfosztja az embereket az állampolgárságuktól, józan parasztésszel ellentétben áll a fentiekkel. Ehhez képest az Alkotmánybíróságnak bő tíz hónap kellett egyáltalán ahhoz, hogy foglalkozzon a beadvánnyal. Ám a foglalkozás jószerivel az állandó halogatásban merült ki, majd három év elteltével sem tudtak döntést hozni. „De nem felelnek, úgy felelnek” – ahogy Kosztolányi írta az Ének a semmiről című versében.

Az alkotmánybírósági döntés, és egyáltalán, az eljárás folyamatának egésze több okból is kiábrándító, de leginkább amiatt, mert aláássa a jogbiztonságról alkotott elképzeléseink maradékát is. (Már ha még voltak ilyenek.) A (nem) döntés ugyanis egyértelműen igazolja, az alkotmányosságnak e hazában csak addig van helye, amíg egybeesik a „nemzetállami” érdekekkel. Ha sérti ezeket, akkor bizony láthatjuk, nem annyira alap az a törvény. Ez elsősorban az azt értelmezni hivatott testület csődje.

Amikor az állampolgársági törvény körüli hercehurca elkezdődött, ugyanezeken a hasábokon már leírtuk, a magyar állampolgárság felvétele olyan szimbolikus döntés, amely az azt meghozónak sokat jelenthet, Szlovákiának pedig semmit sem árt. Kis kezdeti nagyvonalúsággal könnyűszerrel kezelni lehetett volna a kialakult helyzetet, a nemzetállami keménykedés azonban (eddig) hároméves lövészárok-háborúhoz vezetett, melynek végén az állami lét alapdokumentuma kérdőjeleződött meg. Ez Szlovákia 2014-ben.