Holdudvarlás

A liberálisabb magyarországi sajtó (is) meglehetősen lesajnálóan nyilatkozott ugyanis a baloldali-liberális magyar politika belterjes értelmiségi holdudvarát felvonultató kerti partiról , őskövületnek titulálva a Farkasházy Tivadar telkén összegyűlteket, nézeteikkel együtt. És igazuk volt. A nemzeti térfél publicistái tehát a billentyűzet és olvasóik agyának masszírozása helyett inkább alighanem ittak egy kávét.

Két dolgot kellene még elmondani a szárszói konzervpiknik kapcsán. Az egyik, hogy ha a jobboldali magyar politika értelmiségi holdudvara röffenne össze egy nemzeti szalonnasütésre mondjuk a Hortobágy közepén, az sem festene felemelőbben. Főleg azért nem, mert azoktól az értelmiségiektől, akik kiállnak a jelenlegi (vagy akár az „elmúltnyolcéves”) magyar kormány(ok) mellett, és ezt képesek felvállalni, nem igazán számíthatunk másra, mint hogy nevetségessé teszik magukat (ha eddig még nem sikerült volna nekik). Ez nem azért van, mert Orbán vagy Gyurcsány kormánya ilyen rossz lenne vagy olyan jó. Egyszerűen arról van szó, hogy ha művészek, írók, stb. beállnak egy politikai irányvonal mögé, akkor előbb vagy utóbb menthetetlenül kínossá és nevetségessé válnak. Persze nem arról van szó, hogy a művészember ne fejezze ki nemtetszését, ha egy politikai téma kapcsán szükségesnek érzi. Inkább arról, hogy vegye észre: úgysem láthat tisztán (ahogy a legtöbb választó sem), így saját arcát és hitelességét teszi kockára, ha a szükségszerűen elhasználódó politikusok árnyékában megpróbálja kapirgálni a nagy büdös politikai igazságot, ami, mint tudjuk, egyébként sem létezik. Ezért is veszélyes a szárszóihoz hasonló (vagy akár egy nemzeti jellegű) holdudvarlás.

A konzervpiknikeken részt vevő művészek részben vigasztalhatják magukat azzal, hogy a nagy művek jelentőségüknél fogva általában túlélik politikailag elkötelezett szerzőiket. Lásd az egykori francia náci kollaboráns Louis-Ferdinand Céline regényeit, a kommunista Pablo Neruda verseit vagy az újabban Izrael-ellenes német szociáldemokrata őskövületet, Günter Grasst (ugyan még él, a művei viszont máris túlélték őt). A magyar politikai holdudvarok művésztagjai viszont egyelőre (és talán szerencsére) még nem tartanak ott, hogy a két említett író jelentőségéhez mérhetnék magukat.