Hivatali ravatal

Robert Fico és társai dísztelen, de mindenki számára jól látható katafalkra helyezték az úgynevezett politikailag korrekt nyelvet, és jó néhány szlovákiai magyar arc is felbukkant a „gyászoló” tömegben. Pedig nekik nem a polkorrekt beszéd temetésére kellett volna elmenni kárörvendezni, inkább a saját nyelvük védelméért tehettek volna valamit. A kisebbséginyelv-használati jelentés néven futó monstre adathalmazt böngészgettem az elmúlt hetekben, és mit mondjak, talán még egy Romana lányregényt is szívesebben olvasgattam volna. Ott legalább édes, romantikus, rózsaszín felhőben lebegnek a főszereplők, a gazdag és csapodár fiú rátalál igaz szerelmére a szerény, de szép lányban, és boldogan élnek, míg meg nem halnak. A nyelvhasználati jelentés ennél sokkal szárazabb, de ami nagyobb baj, tragikusabb olvasmány. Főleg annak fényében, hogy emlékszünk, néhány évvel ezelőtt mekkora lelkesedéssel reklámozta a Híd a kisebbségi nyelvtörvényt. Mert jó és szép ez a törvény, lehet vele villogni, hogy itt, kezitcsókolom, téve volt a szlovákiai magyarságért, a következő lépés kerítés lesz kolbászból, a Duna meg tokajit fog folyni. Csakhogy az egyszerű ember a hivatal helyett továbbra is az úradra jár potvrgyenyiet intézni a zsivnosztyhoz, vagy beadni a papírokat a prí-davok na gyietyához. Jó, persze, okos ember nem hitte, hogy a törvény elfogadásával édes-ékes anyanyelvünk vonatkozó szakkifejezéseit automatikusan a pillangó röptének kecsességével formálja majd a nép ajaka. Csak hát itt állunk évekkel később böngészve a jelentést, és 2012-höz képest nem nagyon bővült, egyes területeken pedig még szűkült is, dacára a törvénynek, a hivatali anyanyelvhasználat lehetősége.Ez pedig a szlovákiai politikum 25 évének tipikus kortünete. Nem jutott eszébe senkinek, hogy a törvény elfogadásával csak a jogok bővülésének magját ültették el a jogérvényesítés szikes talajába, és az elkövetkező években a politikusoknak és az értelmiségieknek gondos kis kertészlegényekként kellett volna gondozniuk, míg kihajt. Akinek ugyanis gondoznia kellett volna, annak vagy terve nem volt, vagy lehetőségei, vagy ideje – a szégyenletes végeredmény szempontjából tulajdonképpen teljesen mindegy, mije nem volt. Az elmúlt években nem nevelt ki a szlovákiai magyarság öntudatos állampolgárokat, akik használnák a nyelvüket és élnének a jogaikkal. De nem neveltünk ki komoly, felkészült hivatalnokréteget sem, amely ki tudná őket szolgálni. Nem jutottunk szinte semmire, ami látható előrelépést jelentene. S most itt állunk, és szemlesütve hallgathatjuk a szlovák minisztériumoktól, hogy minek nekünk kétnyelvű formanyomtatvány, meg magyarul is beszélő hivatalnokok, ha úgysem kéri senki. Az egyszerű ember meg majd elhabog a hivatalban poszlovenszki. Eközben azok, akiknek tennie kellett volna azért, hogy ne ez legyen a helyzet – társadalmi nyomást kifejteni, egyengetni a törvény útját, reklámozni a nyelvi jogokat – inkább gigászi liberális–konzervatív vitákat folytatnak, mint a nagyok, egymást marják és vádolják. A ravatalra pedig eközben a polkorrekt nyelvezet mellé kiteríthetjük a magyar hivatali nyelvhasználatot is. Csak legyen, aki eljön a temetésre.