Határ és kisebbségközi kézfogás

Az önmagáért beszélő tény, hogy a határ mindkét oldalán egy faluközösséghez tartozó magyarok élnek, az egyetemes magyar lelki együvé tartozás szimbólumává nőtt. ĺgy, az egész magyarság felemelő ünnepi eseményeként követte nyomon a Duna televízió a határnyitás szinte minden lényeges mozzanatát több mint tizenegy órás, Kárpát-medencei körkapcsolásos műsorában. A budapesti ukrán nagykövet minden bizonnyal az európai struktúrákba kívánkozó ukrajnai politika igyekezetétől hajtva emelte európai, sőt világpolitikai összefüggések közé a több évtizedes megalázó határzár feloldását, amikor arról beszélt, hogy e tettel végleg leomlott a Jaltában kovácsolódott egykori vasfüggöny. Ebben a televízió képernyőjéről áradó légkörben úgy tűnhetett, hogy valamiképp háttérbe szorulnak a családi, a falubeli együttélés kíméletlen megszakítását némiképp enyhíteni hivatott államközi határrend és az európai integráció hatóereje közötti kapcsolattartás előmozdításának egyéb, úgymond, közbeeső síkjai.

Csáky Pál szlovákiai miniszterelnök-helyettes fontosnak tartotta, hogy a televíziónak adott nyilatkozatában megemlítse: a határ túloldalán számottevő magyar kisebbség él, amelyre oda kell figyelnünk. A tényleges helyzet azonban valószínűleg többet kíván és tesz lehetővé, mint a puszta odafigyelést. A mostani határmegnyitás ebben nyilván nem jelent valamiféle meghatározó tényezőt. Inkább csak a lelki indítékok ösztönző erejét fokozhatja fel, lökést adva a szlovákiai magyar és kárpátaljai magyar kisebbségközi kapcsolatok elmélyítéséhez. A valós helyzet azonban sokkal inkább e kapcsolatok eddigi, ugyancsak fogyatékos vagy talán egyenesen hiányzó voltáról, magának a kibontakoztatásának lehet, hogy immár vétekszerű elhanyagolásáról vall.

Nemzedéknyi évjáratok tudatában merült homályba az a történelmi tény, hogy a szlovákiai és a mai kárpátaljai magyarság Trianon utáni kisebbségi közösséggé formálódása egymással szorosan összeolvadva, egy nemzetrész egészeként a Csehszlovák Köztársaság keretei között ment végbe. Az új államalakulaton belül a közös egyetemes magyar nemzeti hagyományok szolgáltattak alapot a több tájegység Csehszlovákiához került részein és viszonylag körülhatárolt kárpátaljai régióban élő magyarok közösségi tudatának kialakításához. A kezdő lendületet a Petőfi születésének centenáriuma alkalmából tartott ünnepségek adták meg, az 1922– 23-as év fordulóján. Innen „számítható a szlovenszkói és kárpátaljai magyarság, hogy úgy mondjam, kisebbségi öntudatának, közösségérzésének fogantatása. Ez az első egységes és országos megmozdulás támasztotta fel a lelkekben az országos szervezkedés, a biztos alapokra fektetett kultúrmunka szükségérzetét...” – írta a „kisebbségi Kazinczynak” is nevezett kassai Sziklay Ferenc.

A Medvetánc könyvsorozatban 1988-ban megjelent, a határon túli kisebbségek helyzetéről első ízben átfogó képet nyújtó kiadványban Balla Gyula a kárpátaljai magyar irodalommal kapcsolatban leszögezi, nem választható külön a kárpátaljai (ruszinszkói) és a szlovákiai (szlovenszkói) magyar irodalom. S ehhez nyomatékosan hozzátette: „Kétségtelen, hogy a mai kárpátaljai magyar irodalom a két háború közti magyar irodalomban gyökerezik, s akkor tette meg az első lépéseket a viszonylagos önállóság felé, akkor alakultak ki jellegzetes táji-regionális színei. (Még ha ezt egy időben egyesek meg is kérdőjelezték.)”

Jellemző, hogy 1936-ban a Budapesten megrendezett első „kisebbségi irodalmi esten” Szlovákiát és Kárpátalját együttesen a nagykaposi plébánosként a szlovákiai magyar irodalomról az elsők között életjelt adó, s Ungvár közelében és vonzerejében alkotó Mécs László és a beregszászi születésű, kárpátaljai kötődésű Tamás Mihály képviselte. A Két part közt fut a víz című regényt, melyet Tamás Mihály 1936-ban a budapesti Franklin Társulatnál jelentetett meg, s melyet Turczel Lajos a kisebbségi élet alakulását tükröző és kárpátaljai álcázott önéletrajzi elemekben gazdag alkotásként jellemzett. Ugyanakkor a szerzőt a legolvasottabb szlovákiai magyar íróként aposztrofálta, akinek műveire az egész magyar nyelvterületen figyeltek. Egyben megállapította, hogy Tamás Mihály életműve közös, szlovákiai és kárpátaljai számontartásra egyaránt jogosult szellemi hozadék.

A szlovákiai és kárpátaljai egybefonódó szellemi szálakhoz tartozik a korai, még demokratikus szemléletében nyitott Sarló mozgalom kibontakozása is, mely a szociográfiai kutatások kezdeményező előhírnökeként épp a kárpátaljai „kirajzás”, a munkácsi református püspök fiának részvételével végzett adatgyűjtés során került, a kárpátaljai nyomorról látleletet szerezve, politikai válaszút elé. Az irányváltást, a kommunista párt felé tartó tájékozódást, mint ismeretes, azonban csak a Sarló élgárdája volt képes követni, s az ígéretes, Kárpát-medencei kisugárzású kezdeményezés zátonyra futott.

A Pozsonytól a kárpátaljai „Técsőig kiterített nemzettesten” (ahogy a kiemelkedő szlovákiai esszéista, Vas László írta) a kisebbségi önfenntartás pótolhatatlan alkotóelemeit jelentette a középrétegek művelődési befogadókészsége.

Sokrétű, már a maga idejében hagyományteremtő erőt villantott fel a szlovákiai és kárpátaljai magyar szellemi együttlét. Egyes nézetek szerint a kárpátaljai szellemi megnyilvánulások a Kassáról és más szlovákiai városokból kiinduló hatások puszta leképeződésének tekinthetők. Fedinec Csilla a somorjai Fórum Kisebbségkutató Intézet gondozásában megjelent kárpátaljai dokumentumgyűjtemény és külön krónikakötet előszavában közli, hogy kutatásai során a szlovákiai–kárpátaljai együvé tartozás összefogó erejének és a kárpátaljai regionális önállóság tendenciáinak váltakozó egymásnak feszülésével találkozott.

Nos, önmagában is izgalmas feladat lehetne e sajátos szellemi szimbiózis mindkét mai kisebbséget gazdagító természetrajzának feltárása. Sajnos, úgy tűnik, Kárpátalja részéről nem mutatkozik túl nagy érdeklődés e közös hagyomány mai kisebbségi önértéktudatot erősítő szerepe iránt, ami pedig a szülőföldön maradás szellemi kapaszkodójának, a magyarországi, főként értelmiségi átköltözés csábító hatásának ellensúlyozó elemeként is éreztethetné hatását. Kárpátaljai személyiségek és alkotók számottevő szlovákiai magyar fórumon még mindmáig nem mutatkoztak. Úgy tűnik, a kárpátaljai magyar vezetők sűrű pesti megnyilatkozásaiban sokkal erősebb az anyaországi támogatás miatti elégedetlenség, mint az önépítkező otthon maradás érdekében kifejtett, valamennyi forrást kiaknázó igyekezet láttatása.

Volna hát bőven kölcsönös megismerni való. Vajon eszébe jut-e ez a Selye Egyetem vezetőinek és tanárainak? Ha netalán mégis, akkor viszont ne feledjük, hogy az ilyen irányú kutatások meghaladják a műhelymunka kereteit. Az egyetem létrehozásában tiszteletre méltó érdemeket szerzett szlovákiai magyar politika igyekezetéhez a szlovákiai társadalmi támogatás és szolidaritás szolgáltatta a hátszelet. Annak a sokrétű és sajátos szerepnek a betöltése, amelyre az egyetem vállalkozott, széles körű közösségi együttgondolkodást kíván.

ĺgy hát alighanem további szimbólum jegyeit viseli a Szelmencen felállított, kettévágott, együvé tartozó székely kapu. A székelyföldi relikvia ezen a tájon azt a felismerést erősítheti, hogy a magyar kisebbségeknek az anyanemzethez kötődve az egymás közötti szálak fenntartásába is kapaszkodniuk kell. A szelmenci határátjáró közelebb hozza azt az empire stílusú épületet, az 1809-ben épült egykori ungi megyeházat, amely több állam hatalmi szerkezetébe kerülve is a kárpátaljai magyarság megmaradásának történelmi letéteményese lett. Talán a róla készült fénykép lehetne a címlapján egy olyan közös folyóiratnak, mely nemcsak a szlovákiai és kárpátaljai magyarságnak, hanem a több országban szétszóródott magyar kisebbségek egymás közötti, az egyetemes magyar együvé tartozást szolgáló eleven kapcsolattartásának is fórumává válhatna.