Hatalmi érdekek ütközőpontján

A szigorúan vett Közép-Ázsiához földrajzi értelemben hat ország tartozik: Kazahsztán, Üzbegisztán, Türkmenisztán, Tadzsikisztán, Kirgízia és Afganisztán. Ahhoz azonban, hogy a térség problémáit elemezni tudjuk, figyelembe kell venni az egyes szomszédos vagy közeli országok helyzetét is. Ide tartozik Pakisztán, Irán, Azerbajdzsán, illetve a régióban érdekelt hatalmak, így Oroszország, Kína, India, Törökország és az USA is. A közép-ázsiai régiónak három rendkívül fontos jellemzője van, amelyek meghatározzák sorsát: a nemzetiségi és vallási sokszínűség, a hatalmas földgáz- és kőolajlelőhelyek, a külső hatalmak érdekei.

A térségben egyetlen olyan állam sem létezik, amely nemzetiségileg homogén lenne. Az „államalkotó” nemzetek számaránya 45 és 74 százalék között mozog. Ennek több oka is van. Az egyik, hogy az európai értelemben vett nemzetállam fogalma Ázsiában ismeretlen. Az ottani államok belső struktúrája tipikusan birodalmi jegyeket hordoz: egy domináns etnikum és vallási irányzat-ideológia képviselőiből tevődik össze az uralkodó elit, amely a központi területeket ellenőrizve uralkodik a perifériákon és az azokat lakó népek felett. Ha a központi kormányzat meggyengül, elveszti uralmát a perifériák felett, ha megerősödik, újra helyreállítja hatalmát. Ilyen jellegű állam a régión kívül például Kína vagy Etiópia, de sok tekintetben Oroszország is. A másik oka a soknemzetiségű államok létének az elmúlt 80 év történelme. Közép-Ázsia Afganisztán kivételével az említett időszakban a Szovjetunió része volt. Moszkva pedig úgy akarta megszilárdítani hatalmát, hogy az ott élő népeket mesterséges, a helyi viszonyokat nem tükröző belső határok közé szorította. Szélsőséges eset Afganisztán, amelyben a legnagyobb létszámú nép a pastu, a lakosság 38 százalékát alkotja, miközben a tadzsikok 25, a hazarák 19, az üzbégek aránya 6 százalék, tehát „afgán” nemzet nem létezik. Ez annak tudható be, hogy Afganisztán ütközőállamként jött létre a múlt század végén a terjeszkedő brit és orosz birodalom között. Nem egy nép köré szerveződött, hanem azokon a területeken alakult ki, amelyek egyik birodalomhoz sem tartoztak, így minden olyan nép lakja, amely az adott területen nem került idegen fennhatóság alá. A térség sorsát meghatározó következő tényező az ott található nyersanyagkincs. Az amerikai Stratégiai Tanulmányok Intézetének becslése szerint Közép-Ázsiában és a Kaspi-térségben található a világ kőolaj- és földgázkészletének 16 százaléka. Ez a tény önmagában is elegendő lenne, hogy eldöntse: Közép-Ázsia állandó színtere lesz a nagyhatalmi geopolitikai játszmáknak. A nyersanyaglelőhelyek tehát szorosan összefonódnak a nagyhatalmak érdekeivel, hiszen nem mindegy, ki ellenőrzi ezt a hatalmas kincset. Nem elég azonban csak a lelőhelyek ellenőrzésére szorítkozni, hiszen a nyersanyagokat el is kell szállítani valahogy. A fő külső játékosok az USA és a nyugati világ Törökországtól és Pakisztántól támogatva; Oroszország Irán és Örményország támogatásával, valamint Kína és kisebb mértékben India. A régió legjelentősebb nyersanyaglelőhelyekkel rendelkező országai Kazahsztán és Türkmenisztán, valamint az energetikai szempontból ide tartozó Azerbajdzsán. Azerbajdzsán orientációjához a jelek szerint nem férhet kétség. Grúziával együttműködve Baku egyértelműen nyugat-, illetve törökbarát. Ennek megfelelően a bakui olajmezők kérdése már többé-kevésbé eldőlt tavaly decemberben, amikor végleges döntés született a híres Baku–Ceyhan – az utóbbi egy földközi-tengeri török kikötő – energiavezeték megépítéséről. A másik két ország jövője még kérdéses, bár úgy tűnik, Türkmenisztán inkább a Nyugat felé, míg Kazahsztán inkább Moszkva felé kacsingat. A türkmének nyugathoz való energetikai csatlakozását és politikai fordulását elősegítené az a vezeték, amely a Kaspi-tengeren keresztül vezetne Azerbajdzsánba és ott csatlakozna a Ceyhanba vezető tranzitútvonalhoz. Kazahsztán esete nagyon bonyolult, hiszen ha megpróbál politikailag függetlenedni Moszkva befolyásától, könnyen gondjai lehetnek saját orosz kisebbségével – amely a lakosság 40 százalékát alkotja –, így egyre inkább teret enged az orosz befolyásnak. A régió jövője szempontjából kulcsszerep jut Üzbegisztánnak, amely bár nem rendelkezik számottevő olaj- vagy földgázkinccsel, a térség legnépesebb országa. Az egyetlen olyan ország, amely a regionális közép-ázsiai hatalmi státusra aspirálhat – és vannak is ilyen irányú ambíciói. Üzbegisztán helyzetét megerősíti a térségben növekvő amerikai befolyás is. Geopolitikai okokból egyértelmű, hogy amennyiben Üzbegisztán függetlenségét nem fenyegeti veszély – elsősorban Oroszország felől –, megszilárdulhat Türkmenisztán helyzete és nyugati orientációja is. Eldöntöttnek tűnik a két legkisebb térségbeli ország, Kirgízia és Tadzsikisztán jövője: mindketten szilárdan kitartanak Moszkva mellett. Ennek szintén komoly oka van, mégpedig az iszlám szélsőségesek előretörése. Ez ellen eddig csak Oroszország tudott számukra védelmet biztosítani – jelenleg is körülbelül 25-30 ezer orosz katona állomásozik ott –, ezért a jövőben sem fog meginogni a tadzsikok és a kirgizek politikai orientációja. Afganisztán helyzete ebben az esetben is speciális, hiszen a tálib kormányzat egyformán nyugat- és oroszellenes. Sokkal érdekesebb viszont, az energiahordozók tranzitútvanala szempontjából is, hogy ki lesz hatalmon a tálibok után Afganisztánban. Létezik ugyanis egy amerikai elképzelés, hogy a közép-ázsiai nyersanyagkincset Afganisztánon és Pakisztánon keresztül az Indiai-óceánhoz vezetnék, ami az USA ellenőrzése alatt van – ez minden bizonnyal Indiának is ínyére lenne, hiszen geopolitikai szempontból még inkább felértékelődne helyzete. Oroszország jelenlegi igyekezete, hogy befolyást szerezzen a tálibok utáni Afganisztánban, a saját területét fenyegető iszlám szélsőségesek elleni harcon kívül a tranzitútvonalak ellenőrzésével is motiválva van. Moszkvának éppúgy érdeke, hogy ezek felett ellenőrzést gyakoroljon, és ne veszítse el jelenlegi tranzitország-státusából származó anyagi és külpolitikai előnyeit. Látható, hogy a közép-ázsiai helyzetnek még viszonylag tömör felvázolása is rendkívül bonyolult, pedig még nem számoltunk sem a speciális kínai, indiai, török és iráni érdekekkel, sem a nagyhatalmi érdekek és nemzetiségi problémák hihetetlenül szövevényes szálainak töredékével.