Hatágú félelem

Lángoló zsinagógák, meggyalázott temetők, terrorizált kisiskolások – Európa nosztalgiázik. A szereplők ugyan újak, a dallam azonban a régi, a hangulat pedig még mindig barna. Látszólag újak az okok is. Ők a hibásak, ők a rosszak, halomra ölik az ártatlan palesztinok ezreit – harsogja Európa, nyugtatgatva saját lelkiismeretét. És hogy valami látszata is legyen az ártatlan palesztinokkal való együttérzésnek, hol egy zsinagógát gyújt fel, hogy egy tömött iskolásbuszt dobál meg kövekkel. Hadd tudják meg a fránya kölykei, hogy nincs itt semmi keresnivalójuk, ugyanúgy, mint a Közel-Keleten sem, és bárhol máshol a világon. Ez utóbbit persze a legvérmesebb antiszemiták sem gondolják komolyan, hiszen a zsidók nélkül kénytelenek lennének szembenézni saját sivár életükkel, amely csak így, a hamis nemzeti együvé tartozásra és egy védtelen ellenség elleni folyamatos harcra építve nyer értelmet. Amit persze a legjobb akarattal sem lehet értelemnek nevezni.

A zsidók védelmére Európában egyelőre nem vonulnak százezrek az utcákra, így aztán bátran zsidózik a francia, a belga, az ukrán, a szlovák és a magyar. Magyarországon az antiszemita megnyilvánulásoktól manapság a legfelsőbb körökben sem sikk elhatárolódni, hiszen a zsidóverők szavazata is pontokat hozhat a nagy nemzeti választási harcban. Hajbókolóik a határon túli magyar kisebbség körében is vannak. Ők azok, akik nem hajlandók tudomásul venni, hogy minden kisebbségiben ott van egy kicsit a zsidó is – az örökösen elnyomott, az örökösen megkülönböztetett, az állandó bizonyítási vággyal küszködő. Manapság sokan vannak, akik megfeledkeznek erről, és mi nem tehetünk mást, mint hogy nap mint nap emlékeztetjük őket erre.