Mi van a szavak mögött?

Azt pedig csak akkor fogom tudni, ha valóban, teljes lényemmel hallgatom, amikor magyarázza. Amikor párokkal dolgozom – és persze a saját kapcsolatomban –, legtöbbször azzal találkozom, hogy bár mindkét fél mondja a saját igényét, kérését, a másik azt másképp értelmezi. Vagyis hallja a szavakat, de a saját megélései, érzései alapján értelmez. Például az anyós azt mondja a menyének, hogy hát megint beteg lett a kisunokám, a menye ezt zokon veszi, de az anyós nem is tudja, miért. Azért, mert az ő értelmezésében ez egy kritika, amely arra mutat rá, hogy ő, a gyermek anyja nem vigyázott az unoka egészségére. Miközben a valóság az, hogy az anya szorongása, a betegség miatti kialvatlanság, a gondozással járó pluszterhek miatt jóval érzékenyebbé válik az ilyen mondatokra, de maga a kijelentés a mama részéről csak egy ténymegállapítás, hiszen ez a valóság: ismételten beteg a gyermek.

Ilyenek vagyunk. Feltételezünk arról, vajon mit is gondol rólunk a másik, mit szeretne velünk közölni, és azt hisszük valóságnak, ami bennünk lezajlik érzelmi szinten. Sokszor annyira biztosak vagyunk a feltételezéseinkben, hogy vissza sem kérdezünk, meg sem beszéljük a másikkal, ő mit is akar velünk közölni. Esetleg odáig el sem jutunk, hogy kimondjuk: ez a mondat bennem ezt okozta, így érzem magam tőle, beszéljünk róla! Márpedig a bizalmi kapcsolatainknak ez lenne a legfontosabb része, hogy egymáshoz tudjunk kapcsolódni: akkor is, ha nehéz, akkor is, ha még magam sem tudom, hogy áldozata vagyok vagy működtetője egy érzelmi bántásnak.

Minden esetben a gyakori súrlódások nem teszik lehetővé a tisztázó beszélgetéseket. Minél többször maradunk csendben, vagy mondjuk, csak épp nem azt, ami mélyen bánt bennünket, mélyül az árok köztünk. Amikor kamaszokkal dolgozom, velük pont ezt a legnehezebb megtanítani, hogy a kimondott szavak tartalmát lehet több módon értelmezni, és mi választunk, melyiknek hiszünk, melyiket emeljük fel a saját érzéseink szintjére, illetve mindig van lehetőségünk kérdezni.

A párkapcsolatnál az segít, ha a sérülések okozása mellett – mert az elkerülhetetlen – emelni is tudjuk a másikat azzal, hogy elismerjük. Olyan mondatok, amelyek mindenkinek jólesnek, amelyek elismerik a teljesítményt, bármilyen hétköznapinak vagy természetesnek tűnnek is, gyógyítóan hatnak a kapcsolatra. Kimondani, hogy a másik miben jó, mit becsülünk benne, miben megismételhetetlen, különleges, számunkra néhány másodpercig tart, a másiknak viszont kapaszkodó a nehéz napokban.

Ne feledjük: elemi vágyunk, hogy valaki szerethetőnek, értékesnek, fontosnak tartson. Ezt hallani fontos. Kicsinek, kamasznak és az idősebbeknek is.