Használható tudás

Nagy az égés. Kiderült, hogy mindaz, amire oly büszkék lehettünk, az a szellemi tőke, az a tudáshalmaz, amivel a magyar diák versenyképes volt a világpiacon, lassan a múlté lesz. Mert a használható tudás felmérésében – főleg a nem gimnazista középiskolásoknál – gyalázatos végeredményt hozott az időszerű felmérés. Szlovákiában évek óta arról papolunk, hogy jó lenne már az adófizető pénzéből a művelődést és nem az intézményeket támogatni. Hogy jó lenne végre komolyabban venni, hogy nem az épület, nem a fűtés és nem is a gondnok jelenti a nagy problémát, hanem az, mivel vértezzük föl gyermekeinket ebben a világban. Mintha múzeum lenne az iskola, mintha a hagyomány (amelynek tiszteletét végeredményben úgysem éri el) azt diktálná, minél kevesebb legyen a változás, váltás. Pedig éppen az iskola gyors reagálása a megváltozott világra tenné lehetővé, hogy a gyerekek is szívesen járjanak suliba, szeretettel induljanak reggelenként. Nem igaz, hogy pedagógusaink nem képesek a váltásra. De nem adminisztratív hülyeségekkel, kimutatásokkal, pénzhiányt leplező táblázati tarifákkal kell őket etetni, hanem lehetőséget adni, hogy rugalmasabbak legyenek. Ha a nyolcvanéves nyugdíjas Krázel tanító néni képes volt egy évre beállni helyettesíteni a hetvenes években, akkor senki ne mondja, hogy idősebb kollégák esetleg rossz szemmel néznek a változásokra.

A rossz eredményeket éppen abban az időszakban kaptuk meg, amikor pl. Szlovákiában az iskolai reformról, a szakképzettség finanszírozásáról folynak viták. Csak egy apróságot hagyunk figyelmen kívül: a műveltség (aminek megszerzése elemi emberi jog) és a szakképzettség (ami már tekinthető kiváltságnak) nem egy és ugyanaz. Igaz, lehet szakképzett emberek hadát képezni anélkül, hogy műveltek lennének. Csakhogy a szakképzett, de műveletlen emberek ugyanúgy manipulálhatóak, mint a szakképzetlen műveletlen tömegek. A műveltség megszerzése tehát közügy, a szakképesítés megszerzése részben magánügy.

Igenám, de hogyan fogalmaznánk meg a műveltséget? Vagy ahogy azt valamikor tanultuk: az általános műveltséget? Apáink generációjának gimnazistái számára még a klasszikus latin, esetenként görög nyelv és kultúra ismerete természetes volt, majd éveken át a szakmától teljesen független irodalmi műveltség jelentette azt a bizonyos általános műveltséget. Vajon hová fér be a ma embere számára nélkülözhetetlen számítástechnika, milyen helyet foglal el valamely nyelv ismerete, kell-e tudni térképről olvasni, fontos-e hangszeren játszani, vagy legalább tudni, ki volt Mozart és Sosztakovics, Nagy László költészete vajon rétegkultúra, vagy része az általános műveltségnek? Csak e kérdések megválaszolásával juthatunk el a tantervekig s azok alapján új módszertani kérdésekig.

Vajon helyes-e Hamletet, Antigonét, Moliére-t és Szigeti veszedelmet olvastatni kötelezően azokkal a tizenévesekkel, akik lassan képregényt sem olvasnak. Gyermekeink nem szerepeltek jól egy nemzetközi összehasonlításban. Nem jók az eredmények annak ellenére, hogy a Kárpát-medencében nagyon jó az ezer lakosra jutó Nobel-díjasok, feltalálók, kutatók aránya. A kirívóan tehetséges egyének és a zsenik megtalálják az utat a siker felé, a gond ott kezdődik, amikor egy ország, társadalom átlagának szintje süllyed valamiben. De változó társadalmunk még a kérdéseket is képtelen föltenni. Mert az első az lenne, hogy a javak újraelosztásában hányadik helyen szerepel a közoktatás. A válaszból ugyanis kiderülne, mennyire tiszteljük saját gyermekeinket. Tessék megnézni a költségvetési törvényt, és a hideglelés folytatódhat. Erről pedig saját magunk tehetünk.