Három szúrás

Nem engedte, hogy az EU kifejezés szerepeljen az Afrikai Unió és az Európai Unió közös, alapvetően éppen az illegális migrációt szabályozó dokumentumában, amelyet egyébként mindenki más, mind a huszonheten elfogadtak volna. 
Ugyanígy nem engedte, hogy az Egy Övezet, Egy Út nevű, gazdaságpolitikába csomagolt, kínai befolyásszerzéssel szemben megszövegezett uniós dokumentum közös maradjon: a 27 aláíróhoz Budapest nem volt hajlandó csatlakozni (ez esetben a szöveget elfogadták nélküle, mint kormányközi véleményt).
Végül ott az ENSZ migrációt szabályozó dokumentuma kapcsán zajló tárgyalás, ahol szintén az EU tárgyalási mandátumát igyekszik megvétózni Magyarország. 
Rögtön több kérdés is merül fel, de a legfontosabb: vajon mi a valódi célja a magyar diplomáciának ezekkel a lépésekkel? Biztos, hogy nem „hazai fogyasztásra” készülő kampánylépésekről van szó, különösen, hogy a jövő tavaszi európai parlamenti választásig még bőven van idő. Ha a migrációt szabályozni akarná a magyar kormány, hamar kiderülne, hogy erre az EU–Afrika csúcson készült dokumentum őszintén törekszik. Megoldások keresése esetén Budapest hagyná érvényesülni a két éve egyre keményebb fellépést folytató európai tagállamokat, hogy haladjanak az Afrika-agendával. Ennek célja, hogy a tranzit- és kibocsátó országok már Afrikában együttműködjenek az illegális csatornák felszámolásában és a legális csatornák rendezésében.

Ehhez persze egy előfeltevés elengedhetetlenül szükséges: belátni azt a realitást, hogy zéró migráció nincs, nem is volt, nem is lesz. Az európai kékkártya rendszer már évek óta arra törekedne – ha hagynák és használnák –, hogy képzett munkavállalókat csábítson az EU területére, Indiától Afrikáig. Csakhogy ebben a globális versenyben elmaradunk a fejlett régiók mögött, a Szilikon-völgy, Szingapúr és több más terület leköröz minket, aminek az eredménye, hogy Németországban több százezer betöltetlen munkahely van. Ha pedig az európai gazdaság megbicsaklik emiatt, akkor az már néhány éven belül Magyarországnak is nagyon kedvezőtlen lesz: csökken Berlin kockázatvállalási kedve, költekezési hajlandósága. Hogy mást ne mondjunk, ha a Közép-Európában letelepedett német autógyárak visszavonulót fújnak, mert nem lesz elég mérnökük, akik az itteni összeszerelő üzemekben legyártandó termékeket megtervezze, a világpiachoz képest versenyképesen...

A kínaiakkal szembeni kiszolgáltatottság csökkentése ugyanezen logika mentén fontos. A piac, az export és identitásunk ezer szálon Európához köt minket, itt vannak a szövetségeseink. Akik minimális szinten jogállami elvárásokat is megfogalmaznak Európában. Óriási illúziót kerget az, aki elhiszi Peking jóindulatát. Máshogy fogalmazva: nemzetbiztonsági kockázat a stratégiai infrastruktúra kiárusítása.

De mi magyarázza ezt a következetlenséget, amikor Peking felé ilyen gesztust vállal az uniós tagállam Magyarország, miközben megfúrja az egyik nagy migrációszabályozó egyezményt? Hogy az egyik nagyhatalommal egyénileg, bilaterálisan próbálkozik, miközben a Napnál világosabb, hogy csak a huszonnyolcak súlya lehet elegendő arra, hogy érdemben tárgyaljon a nehézsúlyú Kínával? Ahogy ezt az EU–Afrika megállapodás megmutathatná: ha 28 ország uniós zászló alatt köt megállapodást, az sokkalta hatékonyabb, mintha külön-külön igyekeznek végigturnézni az afrikai országokat és vezetőiket.

Aggasztó jelek ezek, amelyek mögött a kompromisszumokra való ráállás helyett a konfrontatív politika húzódik. Csakhogy ami működött egyszer, nem fog mindig működni; nem törvényszerű, hogy mostantól az unió végezetéig szemrebbenés nélkül elfogadják ezt a potyautas politikát. Sőt.