Három nagy magányos

Azt hihetnénk, hogy valami nagy nemzeti egyetértés övezi a három, egymásba fonódó sorsú államférfira való emlékezést. Éppen ellenkezőleg áll a dolog. Ép ésszel alig felfogható viaskodás folyik a triász tagjainak egymás ellen való kijátszásáért. Úton-útfélen Széchenyit ábrázoló, gigantposzterekbe botlunk. A Magyarországon járó külföldiek azt hihetik, hogy valami helyi jelentőségű megasztár gyöngécske filmjének reklámját van szerencséjük látni. Ezzel egy időben a „valódi” Széchenyi-film sztárja azt nyilatkozza, hogy szíve szerint eltávolítaná helyéről a legismertebb Kossuth-szobrot. Igaz, Deákról szó sem esik. Talán nem is gondol rá senki. Úgy tetszik, nem érdemes kisajátítani, meggyalázni sem. Bizonyára ezért lehetséges, hogy a Zala megyei Deák-kúria elszomorítóan gyalázatos állapotban van e mostani nagy nemzeti felbuzdulás idején is.

Igazságtalanok volnánk, ha azt állítanánk, hogy új jelenségről van szó. A hamis Széchenyi- és Kossuth-kultusz éppoly természetes részét képezi történelmünknek, mint a két férfiú időről időre való kitaszíttatása históriánkból és a „haza bölcsének” mellőzése. A XIX. század végén egymás mellett tenyészett egy hazug Széchenyi- és egy ugyancsak hazug Kossuth-apológia. Megindult Széchenyi műveinek kiadása, amelyből azonban kimaradt mindaz, ami a magyar társadalom, a magyar élet kritikájának minősült. Tekintélyes személyiségek jelentették ki, hogy a „legnagyobb magyar” naplójának eredeti szövege soha nem jelenhet meg. (Mentegetőző, magyarázgató lábjegyzetek nélkül nem is jelent meg egészen 1978-ig.) A Kossuth-apológia még nagyobb csinnadrattával folyt, s ha lehet, még hazugabban. A nacionalista demagógiával eltakart haladásellenesség eszközévé degradálták. Jellemző, hogy a „függetlenségi vezér”, Kossuth Ferenc megcsonkítva, kihagyásokkal adta közre édesapja hírlapi cikkeit, amelyek nem illettek bele a korszak Kossuth-képébe.

Az első világháború és a forradalmak után, a Horthy-korszakban új Széchenyi-kultusz kezdődött. Az 1840-es évek forradalomtól tartó, Kossuth ellen küzdő Széchenyi-kultusza ez, a keresztény, konzervatív reformeré. Ő Szekfű Gyula rendszert alapozó munkájában, a Három nemzedékben a példakép.

A második világháborút követően fordult a kocka. Ekkortól a „forradalmár” Kossuth a példakép. Ugyanaz a Széchenyi, akinek az előző korszakban érdeméül tudták be forradalomellenességét, most bűnbakká vált. S hogy az ideológia mennyire könnyen tárgyiasul: egy Somogy megyei községből, ahol a Széchenyi családnak birtoka és kastélya volt, Széchenyi István szobrát eltávolították az ötvenes évek elején.

Az 1980-as évekre létrejött az a kiegyenlítődés, amely lehetővé tette az 1848-as nagy triász megfelelő értékelését. A rendszer reformját lehetségesnek tartó irányzatok értelemszerűen írták zászlajukra Deák Ferenc nevét. Az is magától értetődő volt, hogy ha a legmagasabb művészeti díj Kossuth nevét viseli, akkor a legmagasabb tudományos díjat Széchenyiről kell elnevezni. A szimbólumok a magyar progresszió lényegét fejezték ki. Akkoriban senki nem gondolta, hogy a rendszerváltás után egy évtizeddel bontja majd meg a politika az oly nehezen helyreállt rendet.

Széchenyi, Kossuth és Deák között természetesen igen nagy ellentétek feszültek. Nemzeti sorskérdésekben kibékíthetetlen, a szó szoros értelmében vérre menő vitáik voltak. A legdöntőbb pillanatban azonban teljes az egyetértés közöttük. Ez a pillanat 1848. március 15-én érkezett el. A forradalommal. Amelyhez mindhárman habozás nélkül csatlakoznak. S amelyért mindhárman miniszteri tisztet vállalva dolgoznak odaadóan. Mert Kossuth mellett a forradalomtól egyaránt tartó Széchenyi és Deák is felismeri: vagy vállalják a forradalmi átalakulás veszélyeit, vagy azoktól tartva egyszer s mindenkorra lemondanak a polgári átalakulásról.

Ha van tanulsága 1848. március 15-nek, ez az. Ha valamiről ma beszélni kell, akkor ez az. Hogy a három nagy magányos, aki oly gyakran vívott is egymással, a nemzeti érdekegyesítés pillanatában vállvetve volt képes együtt harcolni. S ezért megbocsáthatatlan őket politikai érdekekből kisajátítani, egymás ellen kijátszani, hamisan rájuk hivatkozva a nemzetet megosztani.