Hangyaharc

Először is arról, miért lenne kiszolgáltatott a közép-európai értelmiségi? Hiszen tágnak tűnik a nyilvánosságnak a tere, ahol ő él és mozog. (Értelmiségi: eléggé elhasználódott kifejezés, de nincs jobb. Mondhatnánk író-olvasó közéleti embert helyette, közszereplőt, aki nem döntéshozó, nem politikus.) Hiszen él és virul rengeteg újság, tévé, rádió, könyvkiadó, és még számtalan olyan fóruma a közéletnek, ahol megnyilvánulhat. Miért is lenne akkor kiszolgáltatott?

Mert ha jobban mögé nézünk ezeknek az intézményeknek, a fenntartásuk egyre kevésbé piaci alapon történik. A nyilvánosságban ma a Facebookon és az interneten keresztül ingyen vehetünk részt – ingyen férhetünk hozzá a hírekhez és véleményekhez – és ezért egyre kevésbé fogunk fizetni érte, akár online, akár nyomtatott lapokat olvasunk. A hirdetők is közvetlenül érhetik el vásárlókat az interneten keresztül: a hirdetési piacot lényegében megszünteti, felszámolja a Google és a Facebook, mindenki oda viszi át a reklámokat. Így tehát az újságokat, tévéket, könyvkiadókat egyre kevésbé finanszírozza a Vásárló. Hogy mégsem szűntek meg a nyilvánosságnak ezek a terei, az többek közt annak köszönhető, hogy a Vásárló helyét átvette a Politikus és az Üzletember. Ők a finanszírozók, ők a fenntartók.

Ami persze rendkívül nehéz helyzetbe hozza a nem politikus közszereplőket. Valamikor Uj Péter, az Index.hu korábbi főszerkesztője azt mondta, az üzleti világból az újságírókra érkező nyomás negyvenszer nagyobb, mint a politika felől érkező nyomás. (Például: az autógyár, ami náluk hirdetett, nem akar rossz hírt olvasni a saját autómárkájáról.) Valószínűleg ma mást mondana, a politika és a politikát befolyásolni vágyó tulajdonosi körök ma már feltehetően erősebb nyomásgyakorlók, mint a piacról megjelenő hirdetők.

Így a közéletben részt vevő emberek egyre több elvárással, belső igazodási kényszerrel találkoznak, frusztrációjukban pedig – mint a hangya a felforrósodó tégelyben – egymást kezdik csipkedni. A magyar közélet az utóbbi években lényegében megtelt az ilyen csipkelődő, leleplező riportokkal, ahol bal- és jobboldaliak rácsodálkoznak, hogy a „másik oldalon állók” pénzt kapnak a munkájukért. Ami korábban sem volt másképp, a helyzet annyiban változott, hogy a tulajdonosi körök elvárásai és „viszonyrendszerei” lettek nyíltabbak, erősebbek.

Ebben a helyzetben az Új Szó egyre jobban építhetne egyedi helyzetére: egyike azon kevés magyar napilapoknak, amely Magyarországról is szól, de nem onnan szerkesztik. Ezért meglenne az esély, hogy egy felszabadult hangulatú újságként ne kövesse a magyar közélet merev sémáit. Egy olyan lap lehetne, ahol kritika sújtja a magyarországi plakátkampányokat, és elismerés érheti a gazdasági eredményeket, ha vannak. (Gál Zsolt pár héttel ezelőtti cikkével ellentétben úgy gondolom, vannak ilyenek.)

A végén pedig még az is kiderülhet, hogy egy ilyen lapnak piaca is van, akár még Magyarországon is.