Hamlet mundérban

Oszolj!? Van olyan elmélet, hogy a NATO ama veszélyek ellen véd, amelyeket saját maga, a puszta léte okoz. Az elmélet hibája, hogy példát erre nem tud. Az nem érv, hogy ha nincs NATO, akkor az ellenségeinek nem volna ellensége. Volna: van kétszáznál több akut vagy lappangó válság a világban, amely az atlanti államok érdekeit érinti. S vannak globális érdekek: az energiaellátás biztonságának fenntartása, a katonai eszközökkel előidézhető környezeti, gazdasági, közegészségügyi csapások megelőzése, a politikai viták háborúvá fajulásának megakadályozása, vagy ha nem sikerült, a hadviselés, különösen a civilek elleni katonai fellépés beszüntetésének kikényszerítése, majd utókezelése. A válságmegelőző és a békefenntartó teendők között kell egy aktív katonai beavatkozási szakasz, amit nevezhetünk intervenciónak vagy béketeremtésnek. Ilyen beavatkozásra jelenleg a világ bármely pontján csak Amerika képes, de politikai, lélektani, anyagi és hadászati okokból egyedül még ő sem teljesen. A többiek erőalkalmazási hatóköre nagyságrenddel kisebb. Nyugat-Európa, Oroszország, Kína és India együttesen sem közelíti meg az amerikai haderő bevethetőségi szintjét. Ázsiának jelenleg nincsenek olyan létfontosságú érdekei, amelyek érvényesítéséhez szüksége volna az amerikaiak szövetségére – és fordítva. Nyugat-Európának (három éve Magyarország is idetartozik!) azonban vannak: a balkáni, a kelet-európai, a kaukázusi, a közel-keleti és a mediterrán válsággócokban szükségünk van Amerika szövetségére. És fordítva: az USA képes ugyan maga is érvényesíteni érdekeit, de olcsóbb és hatékonyabb a NATO révén. A NATO bejáratott szervezet. Feloszlatása a világ jelenleg legjobb (egyetlen működő) kollektív biztonsági rendszerét számolná fel, ettől csak súlyosbodna minden bizonytalanság.

A NATO-ra politikai és gyakorlati szükség van. Arra, hogy Amerika és Európa között újraértelmezett, de ettől erősebb szövetség legyen. A NATO azért bővül új tagállamokkal, új partnerségekkel, mert kollektív biztonsági rendszerként egyre több országnak van szüksége rá. A NATO-tagság, illetve az atlanti partnerség a jelenleg elérhető legbiztosabb garancia arra, hogy az adott ország területét ne érje hagyományos támadás.

Ez eldönti a következő kérdést is: miért nem volna elég a NATO politikai szövetségként? A politikai szövetség értelmét és hitelét a tényleg rendelkezésre álló katonai erő adja meg ugyanis. Tavaly szeptember óta nyilvánvaló, hogy újfajta katonai erőre, képességekre is szükség lett, mert a nem hagyományos (nem állami hadsereg által okozott) fenyegetésekkel kell szembenézni. Hanem 1. kiszámíthatatlanul viselkedő országok által bevethető tömegpusztító eszközökkel, 2. ugyanilyen államok által szervezett, támogatott vagy eltűrt terrorcselekményekkel, 3. nem államok, hanem szervezett csoportok által elkövetett tömegpusztító, illetve terrorista akciókkal. A NATO maradhatna a kaptafánál, a tagállamok területének hadseregekkel szembeni védelménél. Ám e veszély elhanyagolható, így a NATO is elhanyagolhatóvá válna katonailag. Akkor pedig politikai értéke is elszivárogna.

E hanyatlás megindult, és a prágai csúcson dönteni kell: halódó NATO vagy átalakuló. Ha az utóbbit választják, akkor át kell állítaniuk a szövetséget olyan képességek megszerzésére és fenntartására, amelyek révén a bárhol, bármilyen formában felbukkanó tömegpusztító és/vagy terrorista akciót 1. meg tudja torolni (ez kommandós és katonai feladat), 2. a következményeit az érintett terület és lakosság számára a lehetséges mértékben enyhíteni tudja (ez polgári védelmi feladat), 3. a folyamatban lévő akciót meg tudja állítani, a csapás erejét csökkenteni (ez katonai és polgári védelmi feladat), 4. a csapás tervéről képes értesülni, és képes azt megelőzni (ez hírszerzési és titkosszolgálati feladat), 5. a csapást tervező csoportokat és tevékenységüket képes felderíteni és büntetőjogilag felszámolni (ez titkosszolgálati és rendőri feladat), képes előre jelezni azokat az akut problémákat, amelyek ilyen csoportok létrejöttéhez vezetnek (ez politikai, hírszerzői és rendőri feladat).

Nyilvánvaló, hogy az öt pontot logikailag fordított sorrendbe kellene állítani, hogy az első, második és harmadik pontra ne is legyen szükség. Ám az új veszélyek már fennállnak és szaporodnak, sürgősen csak elrettentéssel, a megtorlás veszélyének hiteles felmutatásával lehet elhárítani őket, így a képességmegszerzés időrendjét mégis a fenti sorrendbe kell állítani. Ezért Prágában az első napirendi pont a „világkommandó” létrehozása, csúcstechnológiás eszközökkel való felszerelése. Ilyenek momentán kizárólag Amerikának vannak birtokában. Oroszország, Anglia és Franciaország csak igen foghíjasan, a többi NATO-tagállam pedig nem rendelkezik a mai hadviseléshez kellő eszközökkel. Szerezzék meg, közösen vállalva a terheket. S ha megszerzik, oka fogy annak, hogy Amerika lekezelje szövetségeseit, azok meg emiatt hiába siránkozzanak.

Európa azonban eltérő nemzeti érdekeket takar. A francia– brit–német viszonyt s a kisebbekét is a szintén megújuló Európai Unióban minden résztvevő az Amerikához fűződő viszonyával befolyásolhatja. A nagy játszma folyik, benne tologatják a NATO-ra vonatkozó terveket is. Prágában kiderül: széjjelebb tolják vagy összébb rendezik az atlanti mozaik kockáit. Közben az EU-gazdaság stagnálása, a jóléti állam (az amerikainál szociálisabbnak vélt, európaiságot jelképező modell) leépülése láttán az európai kormányok ódzkodnak katonai fejlesztési programoktól. Vaj helyett ágyút, pont most? – nem költői, hanem nagyon is konkrét válaszra váró kérdés. Bár a hadibefektetések részben fedezhetőek az eddigi haderőre pazarolt pénz átcsoportosításával, megtérülésük erősen középtávú. Addig legalább kétszer kell a választók elé állni, miért költjük az adófizetők pénzét arra, hogy elitkatonák mehessenek a világ végére. A mindenkori kormánynak a mindenkori ellenzék az orra alá fogja dörgölni, hogy értelmetlenül militarista, hogy a fehér ember imperializmusát szolgálja, hogy Amerika csatlósa, hogy a terrorizmusnak társadalmi okai vannak és katonasággal nem orvosolhatók, hogy bármilyen drága és előrelátó egy védelmi rendszer, a támadó mindig talál rést rajta stb. Ezeket a kételyeket nem szabad lesöpörni. Válaszolni kell rájuk, ami népszerűtlen feladat. A tagállamok kormányai ezért is tukmálnák előszeretettel a NATO-ra a válaszokat. Pedig a NATO nem főparancsnok, hanem eszköz a saját nemzetbiztonsági érdekeinket védeni és érvényesíteni.

Ez utóbbira mond ma igent a magyar kormányfő a NATO-nak (helyesebben: a NATO-ban). De mondjuk ki: anyagi áldozatot követelő, számtalan kül- és belpolitikai bonyodalommal járó következményeket vállal ezzel. Azt is, hogy haladéktalanul megkezdi a kényszersorozásos ócskavas-ármádia felszámolását, a sokoldalúan képzett, jól fizetett, profi hadsereg kialakítását. Sokba fog kerülni.

Pénznél tágabb értelemben is: meg kell vitatni egy teljesen új helyzetet. Az említett feladatok elvállalásával és a teljesítésükhöz szükséges képességek megszerzésével a NATO jóval túllép a kollektív önvédelem megszokott határain. A tagállamok területén messze túl lévő helyeken fellépő katonává, rendfenntartóvá válik. Felcsapjon-e Kovács honvéd hivatásos világrendőrnek? Hiszen már azt utáltuk, amikor bakáinkat a Monarchia távoli tájaira verbuválták, és a minapig szép álmunk volt a semlegesség. Értelmes, erkölcsös dolog-e távoli hadiösvényekre küldeni a fiainkat? Ha az új világban meg akarjuk védeni magunkat, akkor igen.

Elvben könnyű ezt belátni, de ami vele jár, az olyan hirtelen, mély és tartós változás, aminek nehéz nekirugaszkodni. Átalakítani a honvédelem egész értelmezését, létcéljának, teendőinek társadalmi felfogását. Menni vagy nem lenni? Vegyük komolyan: ez itt a kérdés.