Halottak és élők napja

„Naponta kell meghalnunk, hogy meg ne haljunk, amikor meg kell halnunk.” Ez a mondat olvasható a schleswigi dómon. Üzenet az élőknek, az életről, arról, hogyan szabad élni. Aztán már meg is szabad halni, ha naponta megtettük azt, amit az utolsó napon meg kell tennünk.

Amikor ilyentájt virágokkal és gyertyákkal díszítjük fel a sírokat, igazából önmagunkra gondolunk. Drága halottaink emlékében mi mindig benne vagyunk. Az ő szavaik a mi szavaink is voltak, az ő mozdulataik a mi mozdulataink is lettek. Ha szerettük őket, akkor velünk vannak még akkor is, ha távolra szakadtunk a szülőföldtől, amelynek pora befogadta őket, s amely talán majd minket is befogad. Ilyentájt messziről is hazamegyünk, s lélekben megkötjük az egyezséget a Mindenhatóval, hogy az utolsó nap utáni napon is segítsen haza. Hazajönni nem önmagunkért, de másokért, halottainkért kell. ĺgy talán a gyerekeink is hazajönnek majd, olykor-olykor, belenézve az énképüket is jelentő emlékek mélyébe. Az maga az élet, csak lassan elmúlt azok számára, akikre most emlékezünk. Persze, a mi számunkra is elmúlt egy darabja akkor, és múlik ma is. Máskülönben nem lehetnénk egyszerre ott a múltban, s egyszerre itt a múló jelenben. Halottak napja, nekem az élők napja. A kötelező és a lekötelező életé. Megbonthatatlan azonosság, amelyet a hit valósága mindvégig visszaigazol. Elválaszthatlan egylényegűség, s ettől jó hinni az élet értelmében, s ettől jó reménykedni a halál értelmében. Csak így jöhet el a feltámadás. Majdan… De addig is halottak napja – az élők napja. Keresett kettősség a múló időben, amikor már csak azt kívánjuk magunknak, hogy nekünk is legyen jó halálunk, békés elmúlásunk. Csak így vetülhet fény örök életünkre a halottak napi gyertyák lángjából.