Halhatatlan pártkatona

Miközben most még az ellenzék messzebb látó része se híve a második Dzurinda-koalíció ingataggá tételének, a kormánypárti KDH közhírré tette: számára elfogadhatatlan, hogy az energetikai művek irányításában az ANO készül elfoglalni a meghatározó tisztségeket. Elég bonyolultan hozták ezt a világ tudomására; nem támogatták a közhivatalnokok jogállásáról szóló törvényt. Ez az eset se kerül bele a szlovákiai politikai kultúra történelmének aranykönyvébe...

Pedig belekerülhetne. Bele, ha Hrušovský csapatának valamelyik kiválósága diszkrétebb eszközöket érvényesítve a koalícióban, csinnadratta nélkül szól azokról a közismert esetekről, amelyek során pártkatonák segítségével ebek harmincadjára került a privatizált vagyon. A törvényjavaslat elfogadásának meghiúsítása arra emlékeztet, amikor a lelkiismeretlen orvos nem a páciens vesekövét próbálja eltávolítani, hanem kihúzatja az illető zápfogát. Mintha a KDH vezetőinek az fájna, nem nekik jutott az energetikai óriásvállalat irányítása, privatizálása.

Eredetileg ezt a címet szántam jegyzetemnek: Élt, él, és élni fog. Meggondoltam magam. Jobboldalibb olvasóink egy jelentős hányada azt gondolhatta volna, hogy Joszif Visszarionovics mondatára utalva Vlagyimir Iljics halhatatlanságának bizonygatására vetemedtem. Pedig csak arra utaltam volna, hogy a közéletben – úgy ahogy a világ megismerhette – a bolsevikok honosították meg a pártkatona intézményét. Életrevalóságát kiválóan bizonyítja a módszer, ahogy a bolseviknek legnagyobb rosszindulattal se minősíthető KDH tiltakozik az energetika komisszárosítása ellen. Nem azt javasolja, hogy az energetikai nagyvállalat vezérigazgatóságában teremtsenek feltételeket az árameladásból és a privatizálásból származó jövedelem lenyúlásának meggátlására. Mintha azért sértődött volna meg a KDH, mert komisszárja nem lehet ott a lenyúlásnál. Másrészt az is sokat elárul, hogy az SDKÚ és az MKP – mintha soha semmit nem hallott volna a privatizációs visszaélésekről, egyként felsorakozott Rusko mögé. ĺgy szilárdítgatják a koalíciós egységet.

Ez az eset is jól mutatja, nálunk 13 év alatt mennyire nem sikerült felszámolni a pártkomisszárok intézményét. Tény, hogy leépítését dőreség lett volna a legérzékenyebb területen, a materiális javaknál kezdeni. Tíz-tizenkét éve még annyi volt a szétosztásra váró vagyon, hogy egyetlen pártnak se állt érdekében megváltoztatni a privatizálásra vonatkozó törvényeket. Az önzetlenségükről híres rendszerváltók mind azt gondolták: egyszer majd én is kormányra kerülök. Azonban a pártkatonák megritkítása beindulhatott volna a kevésbé vagyonorientált szférában. Mondjuk a rádió és a tévé irányításában. Nemrég választották meg a tévétanács tagjait. Szilárdan állnak a pártkomisszári vártán.