A szent szörnyeteg, aki száz éve megírta az elnökké választott disznópásztor drámáját

Halála akkoriban – érthető okokból – szinte észrevétlen maradt. Aztán a második világháború végeztével a Lengyel Népköztársaság – immár a határ túlsó oldaláról – hazahozatta az egyik legjelentősebb, legsokoldalúbb avantgárd művészének földi maradványait. A szovjet hatóságoktól átvett zárt koporsót Zakopanéba szállították. Witkiewiczet ott helyezték végső nyugalomra, ahol gyerekkorának nagy részét töltötte, ahova a későbbi évtizedekben is rendszeresen visszatért. Ha a város régi temetőjében járunk, jobbról a negyedik sírt egy totemoszlopra vagy vaskos kopjafára emlékeztető faragvány jelöli: ez Witkacy síremléke. (Kicsit beljebb, balról az apa nyughelyét is megleljük, de Stanisław Witkiewiczre nem csak ez emlékeztet a Lengyel-Tátra központjában: építészként a helyi népi architektúra és szecessziós elemek felhasználásával ő alakította ki a jellegzetes „zakopanei stílust”, amelynek fazsindellyel fedett meredek tetőszerkezetei ma is meghatározzák a település látványát.)

Mikor 1994-ben a demokratikus Lengyel Köztársaság kulturális tárcája elrendelte Stanisław Ignacy Witkiewicz exhumálását, a vizsgálat váratlan eredménnyel járt. A csontokon elvégzett genetikai tesztek tanúsága szerint egy ismeretlen fiatal nő maradványai voltak a koporsóban. Hogy hol és mikor történt a „hiba”, talán sosem fog kiderülni. Witkacy életének, életművének avatott ismerői szívesen hivatkoznak arra: hősünk mindig is szerette az erős gesztusokat, a meghökkentő poénokat. Miért ne lehetne ez az utolsó a sorban?

Stanisław Ignacy Witkiewicz – röviden Witkacy – 1885-ben született Varsóban. Apai és anyai ágon generációkra visszamenőleg művészek, értelmiségiek, lázadók, másként gondolkodók tarkították a családfát, akiknek az emlékét élénken őrizte a família legendáriuma. Ő maga festészetet tanult a Krakkói Szépművészeti Akadémián – kiváló portréfestőként tartják számon. Közben érdeklődése egyre inkább a fotográfia felé fordult – intenzív atmoszférájú, a szépséget a melankólia és a groteszk metszéspontján kereső művészi felvételeit (jellemzően arcképeket, önarcképeket) a világ legrangosabb gyűjteményei őrzik. Az 1910-es évek elejétől folyamatosan írt is: előbb novellákat, majd regényeket, drámákat, tanulmányokat, elméleti szövegeket. 1914-ben barátjával, az utókor által a kulturális antropológia atyjaként tisztelt, lengyelből brit tudóssá vált Bronisław Malinowskival tartott annak legendás óceániai expedícióján. Útjaik az első világháború kitörésének hírére váltak szét: míg Malinowski (Krakkóban) a Monarchia polgárának született, Witkiewicz (Varsóban) a cári Oroszországban látta meg a napvilágot. S bár családja erősen lengyel érzelmű volt, ő mégis Szentpétervárra utazott, hogy az orosz birodalmi hadseregben harcolja végig a háborút. A bolsevik forradalom, a demagógok által irányított tömeg megrettentette, így megint egy hazatérés mellett döntött: Zakopanéba, majd Varsóba.

Ha csak ennyi történt volna az életében, az sem lenne kevés. De Witkiewicz folyamatos belső, metafizikai utazást folytatott: elment minden határig, és rendre meg is próbálta átlépni a végső vonalakat. Ehhez hol a pszichoanalízist, hol az erotikus kalandokat, hol a legkülönfélébb drogokat és az alkoholt hívta segítségül. Kortársai közül sokan egyszerűen őrültnek vagy valamiféle szent szörnyetegnek tartották, de a tehetségét, a jelentőségét fel- és elismerték. Witold Gombrowicz, a világhírű lengyel drámaíró utóbb így emlékezett vissza első varsói találkozásukra:

„A Bracka utcában befordultunk egy udvarba, felmásztunk az emeletre, becsengettünk – én kissé izgatott voltam azoktól a kósza hírektől, amelyek e kiváló intelligenciával megáldott ember különcködéseiről, őrültségeiről keringtek –, s a nyíló ajtóban egyszerre megjelenik egy óriás törpe, majd a szemünk láttára nőni kezd... Witkacy guggolva nyitott ajtót, és lassan felemelkedett. Szerette az ilyen vicceket! De engem ez nem mulattatott. Witkacy az első pillanattól fárasztott és untatott – soha nem pihent, mindig feszült volt, állandó színjátékkal kínozta magát és környezetét, mindig magára akarta vonni a figyelmet, hogy meghökkentsen valamivel, kegyetlen, kínos játékot folytatott az emberekkel... Mindezeket a hibákat, amelyek az én hibáim is voltak, most mintha görbe tükörben, gyalázatossá, apokaliptikus méretűvé nagyítva láttam volna.
Megmutatta nekünk »a szörnyűségek múzeumát«, melynek legfőbb ékessége valami olyasmi volt, amit egy újszülött kiszárított nyelvének nevezett, amott egy erotomán nő levele, tényleg förtelmes és disznó. Azt mondtam neki:
– De kérem, ne mutogasson nekünk ilyesmiket! Hiszen ez illetlenség!
Figyelmesen rám nézett.
– Illetlenség? – kérdezte.
Mintha elvesztette volna a fonalat. Engem pedig megint hatalmába kerített az a mániám, hogy művész és bohém legyek az istenfélő nemesi udvarházakban, de földbirtokos, sőt nemesember legyek a bohémek, értelmiségiek és művészek között. Illetlenség! Ez a mindenféle hasisokat élvező morfinista, megalomán, skizofrén, paranoid, cinikus, perverz gúnyolódó és dadaista és félőrült tán évek óta nem hallott ilyen naivitást... Illetlenség! Részemről ez önvédelmi ösztön volt, tudtam, ha azonnal nem szegülök szembe Witkacyval, fölfal, úrrá lesz felettem, bealáz a sleppjébe. Nem tudott mint egyenlő az egyenlőkkel érintkezni az emberekkel. A fő helyen kellett parádéznia, belepusztult, ha csak egy pillanatra is kikerült a társaság érdeklődésének középpontjából. Nem voltak hát illúzióim. Ha képtelen vagyok játszani ezzel az emberrel, ő fog játszani velem – de mit mondhatnék neki, amivel tényleg zavarba hozom? És akkor fény gyúlt burzsuj-földesúri agyamban, íme a jámbor szó: »illetlenség«.” (In: Lengyelországi emlékeim)
Kicsit lejjebb aztán Gombro­wicz azt a kérdést is felteszi, ha így, akkor mégis: minden ellenszenv és ellentét dacára miért maradtak kapcsolatban évekig? A válasz voltaképpen egyszerű: „...le akartuk győzni a lengyel provincializmust (…). Európát és a világot szívtuk magunkba (…). ...ismertük az eredetiség értékét, méghozzá nem helyi, hanem egyetemes mérték szerint.”

Witkiewicz vagy két tucat drámát írt, életében ezek közül egy váltott ki legalább részben pozitív visszhangot: az 1922-es Hőbörgő János Mátyás Károly. Sem a nézők, sem a kritikusok, talán maguk a színházak sem tudtak mit kezdeni a műveivel. A szerző radikális szakításra törekedett a nyugati drámai hagyományokkal, az arisztotelészi elvekkel, tagadta a cselekmény, a következetes karakterek és a valószerűség fontosságát. Ehelyett szívesen élt a meghökkentéssel, a nonszensz elemekkel, a sokkhatással, hogy kimozdítsa a nézőket a megszokott pozíciójukból. Witkiewicz, a drámaíró értékét csak az utókor ismerte fel, és az abszurdba, az avantgárd áramlatokba, a posztdramatikus színházi törekvésekbe csatornázva be a munkásságát.

Ha a magyar nyelvű színházi bemutatókat nézzük, Witkiewicz nem tartozik a felkapottabb szerzők közé, de ebben a viszonylagos ismeretlenségben még mindig a Hőbörgő találja meg leginkább az utat az alkotók felé. A fordítása 1973-ban jelent meg az Európa Könyvkiadó gondozásában, egy öt Witkiewicz-drámát közreadó kötetben. A mű magyarországi ősbemutatóját a Szegedi Nemzeti Színház jegyzi 1991-ben (ugyanitt 1974-ben már bemutatták Az anyát). 1996-ban a Katona Kamrájában egy nagyobbrészt főiskolásokból álló csapat vette elő újra modernista szürkabaré műfaji megjelöléssel, majd 2003-ban a Veszprémi Petőfi Színház állt be a sorba.

Most a Komáromi Jókai Színház mondja újra Hőbörgő János Mátyás Károly történetét; Gardenö Klaudia rendező irányításával már folynak az előadás próbái. S hogy miért?

Hőbörgő falusi gazda. Jobban mondva: disznópásztorból lett falusi gazda, majd bíró, majd képviselő, majd tartalékos főhadnagy, három érdemkereszttel. Jóképű, eléggé bősz ábrázatú. Bajusza eléggé nagy. Hőbörgő egyszer csak arra jut, hogy valami megromlott a fejében: már nincs semminemű akarata, mert nem hagytak neki. Iszik, meg akar szabadulni minden címétől, kolostorba vonul. Aztán mégis elnökké választják. A beiktatásra menet azt mondja: Becsvágyam kielégítése megsemmisítette pszichikai gerincemet. De azért véghez viszem a magamét. Arra még telik az erőmből. Ne féljetek. De valami, amit senki sem ismer, végérvényesen elpusztult bennem. Vagy talán soha nem is volt?
Almási Sára