„Nem realista a darab, nem az az előadás sem”

Pont tíz éve, 2015 elején mutatta be a Komáromi Jókai Színház Spiró György Csirkefej című drámáját. Ebben, a Bakfis szerepében feltűnt egy fiatal lány, aki akkor egyebek mellett azt mesélte magáról: Svédországban született, Garamkövesden él, a váci zeneművészeti szakközépiskolában tanul jazzéneket, a nagybőgőzés foglalkoztatja... Ez volt az első „szakmai jelenésed” ezen a színpadon. Élők az emlékeid?
Persze hogy élők! Itt laktam a színházban, a pincében, és éjszakánként jártam fel a nagyszínpadra gyakorolni. Tologattam az ajtót, hogy meglegyen a jelenetem ritmusa, hogy ne a rendezőnek kelljen megoldania mindent, hanem legyenek ajánlataim. 
Bár a színpadon nem akkor álltam először. 15 voltam, és Mokos Attilával a Vörös Rébéket gyakoroltuk. Egy szavalóversenyen találkoztunk, ő pedig hajlandó volt velem foglalkozni. Nagyon szerettem, mert nagyon pragmatikusan állt hozzá a munkához: pontok, vesszők, itt a belső monológ, azért van a szünet, hogy ezt gondold közben, utána így indítod el a következő mondatot... Egy kottát lehetett a szövegbe rajzolni, ami pontosan kiadta a hangsúlyokat, nem kellett mindent „színészből” megoldani. Az én gondolkodásomhoz ez a megközelítés a zene miatt ma is nagyon közel áll. A ritmus ugyanolyan fontos, mint a színészi jelenlét.

Színésznek készültél?
Pár iskolát már váltottam, mire Vácon megtaláltam a helyem, de azt mindig is éreztem, hogy a színház az én világom, ott megvan az a közösségi érzés, ami az életemből hiányzott. Csak azt nem tudtam egészen pontosan, hogy milyen szakmák is vannak a színházban. Ezért aztán 2014-ben jelentkeztem a budapesti színművészetire, harmadrostáztam is zenés színész szakon. Senkit nem ismertem a tanári karból, nem volt rajtam nyomás, hogy úristen, kik ülnek velem szemben. Ez adott egy olyan lazaságot, ami miatt nagyon bírtak. Miután közölték, hogy nem vettek fel, Novák Eszter elhívott beszélgetni, mondta, hogy szerinte a színházban a helyem, csak abban nem biztos, hogy színészként. Aztán elhívott a következő héten a zenés rendezők harmadrostájára. Az a hét is csodálatos volt, esténként jártam a felvételi bizottsággal nézni az elkészült jeleneteket. Ott volt Forgács Péter is, aki a Csirkefejet rendezte, ő hozott el a komáromi produkcióba. Az összes próbát végignéztem. Itt éreztem meg, hogy a rendezői munka valószínűleg közelebb áll hozzám: ha színészként kellett csinálnom valamit, azt is fölülről néztem.

Ettől a felismeréstől mennyire vezetett egyenes út a bábrendezői diplomáig?
2015-ben megint felvételiztem színészként, mert abban az évben nem indult zenés rendező szak. Nem vettek fel, és azt éreztem, hogy egy időre el kell mennem valahova. Írtam több színháznak, Svédországban meg máshol is, hogy nem mehetnék-e hozzájuk próbafolyamatokat nézni. Válaszoltak például a koppenhágai Királyi Színházból, hogy persze, várnak; egy ideig ott voltam. Aztán Malmőben találtam egy független társulatot. Nem kész darabbal dolgoztak, hanem egy dokumentarista rock-performance-t csináltak az egyiptomi forradalomról és az identitás kérdéseiről. Az egyik főszereplő egy palesztin–egyiptomi származású színésznő volt, akinek a svéd az anyanyelve, a másik egy egyiptomi rocksztár, aki Svédországba menekült a forradalom után. Egyre több feladatot kaptam, mire lejárt a gyakornokságom, szóltak, hogy maradjak még.
Sok fesztivált bekövettem, mindig érdekelt, hol milyen előadások mennek. Nagyon érdekes, meghatározhatatlan műfajú produkciókkal is bőven találkozni, ezek mindig jobban foglalkoztattak, mint a realista színház. Zenét, vizuális elemeket, színészeket is használnak, és olyan, mintha minden eszköz egyenértékű lenne az előadásban. A következő állomásom megint Dánia volt: Aarhusban, az egyik legrégebbi alternatív színházban lehettem több mint egy hónapot. Ott épp egy rendhagyó installációt csináltak: hét darab óriáskonténer a tengerparton, ami révén a tenger toposzát, a halál, az elmúlás, az idő viszonylatát vizsgálták. Minden konténer más-más részére fókuszált a tematikának: volt írásvetítős rész, installáció, zene, színészi játék… Aztán jártam egy svájci alternatív színházban is.
Pesten abban az évben bábrendező szakot nyitottak. Nagyon tetszett, hogy ott ez a képzés nem korlátozódik a realista bábozásra, hanem inkább az „összművészetiség” a profil. Felvettek, és nem ért csalódás. Megkaptuk ugyanazt az alapképzést, amit a prózai rendezők, ugyanazokkal a tanárokkal, ehhez jött heti 4-6 óra plusz. Zenés mesterség, bábmesterség; részben szabadon választhattunk műfajokat, mindenki olyan formában dolgozhatott, ami a habitusához közel állt. Harmadévben volt az első vizsgánk, amikor konkrétan bábot kellett rendezni. Nagyon szerettem azt a munkát, mert a groteszkben megtaláltam magamat. De csináltam interaktív Zoom-előadást az álhírekről, összművészeti sétát élőben a városban a Covid-lezárások alatt flashmobbal a villamoson, táncetüddel a háztetőn, hétfős fúvószenekarral a Kazinczy utcában…

Időben az SZFE nagy átalakításának melyik szakaszába esik a te privát történeted?
A sűrűjébe. Harmadév vége, a teljes negyedik év. Ötödik első félévében elmentem Erasmusra, azalatt mindenki más a csoportomból otthagyta az egyetemet. Végül én is a FreeSZFE-n, pontosabban Svájcban, az Accademeia Dimitrin kaptam meg a diplomámat. Akkorra a képzésből már csak a szakdolgozat és a diplomarendezés volt hátra. A Pisti a vérzivatarbant választottam, mert rendkívül aktuálisnak éreztem. Arról szól, hogy Pisti hogyan szeretne a különböző közegekben helyet találni magának, de bármilyen stratégiát is próbál alkalmazni, végül mindig megölik. Egy kocsma pincéjében tartottuk az előadást. Tíz színészt szedtem össze, négy zenészt, semmi pénzünk nem volt. Igazából csak úgy születhetett meg az előadás, hogy összezártunk. Így is játszottunk 12-t belőle.

Komáromban múlt év végén kezdődtek a Hőbörgő próbái, közben viszont alaposan besűrűsödött körülötted az élet. December elején rögtön ott volt a Kislányom, mondd, hogy nem igaz! bemutatója a Jurányi Házban. Műfaja: koncertszínház.
Szabadúszóként abban nehéz lavírozni, hogy vagy nagyon sok munkája van egyszerre az embernek, vagy nincs semmi. A Kislányom...-ban Polcz Alaine és Gyarmati Fanni szövegeit fésültük össze, hogy a háborús nemi erőszakról beszéljünk. Az Asszony a frontont és Fanni naplóit használtuk. Nagyon sokáig keresgéltünk: kortárs anyagokat, visszaemlékezéseket, „civil” naplókat, beszámolókat olvastunk... Valahogy azt éreztem, hogy a jelenlegi interjúkhoz nem lehet hozzányúlni. Részben azért, mert a háborús nemi erőszakokat feltáró interjúztatás nagyon szigorú protokollt követ, hogy védje az áldozatokat. Így ezek a szövegek erősen leszűkülnek a puszta eseményekre, hiányoznak belőlük a karakterépítő vonások. A színház szempontjából nehéz mit kezdeni velük. Polcz Alaine és Gyarmati Fanni nemcsak az erőszakról írt, hanem a karakterükről is sok minden kiderül, és megtudjuk, milyen az oroszokhoz való viszonyuk. Polcz Alaine-ben számomra az a legfontosabb, mennyire humánus: próbálja megérteni a folyamatot, nem tekint egy az egyben áldozatként magára, hanem elemző a hozzáállása. Három színésznő mondja felváltva a monológokat, egyikük kicsit idősebb, ő mindkét karakter szövegéből kap részleteket. Ugyanakkor az is cél volt, hogy ne csak ennek a két, illetve három nőnek a történetét érezzük át, ezért törekedtem egyfajta kórushatásra, s ezért szerepel az előadásban egy tízfős kórus is, a Soharóza. Közülük a férfiak csak orosz szövegeket, dalokat énekelnek. Fontosnak éreztem, hogy a férfi részt is behozzuk, miközben a zene szépsége kicsit ellenpontozza az orosz karaktereket. Az erőszaktevőket nem lehet felmenteni, de nem lehet démonizálni sem: ezekben a szövegekben nagyon szépen kirajzolódik, hogy a háborús helyzetben hogyan jutottak el idáig.

Remény-show. Ez már a januári bemutatód műfaja. A Magyar Képzőművészeti Egyetem Látványtervező Tanszéke hallgatóinak a vizsgaelőadását rendezted. Örkény-egypercesek csokra, Nézzünk bizakodva a jövőbe! címmel.
Egy féléven keresztül másod- és harmadéves látványtervező hallgatókat, valamint mesterszakosokat tanítottam az egyetemen, ebbe a képzésbe a színházi és mozgóképes látvány, a jelmez, a díszlet, a báb is beletartozik. Olyan Örkény-jeleneteket vittem nekik, amelyek a remény vagy a reménytelenség témájához kapcsolódnak, és mindegyikhez rendeltem egy formát: maszkos játék, terepasztalos vetítés, testbáb, síkbáb, tárgyjáték, táncrevü... 28 hallgatóval dolgoztam, bekapcsolódott a teljes tanári kar, volt egy négyfős zenekar, három színész. Két konferanszié vezette fel a jeleneteket, az ő szövegeik, mához kapcsolódó meglátásaik, meg persze a zene kapcsolta össze a jeleneteket. Gyakorlatilag egy teljes féléves munka volt benne az ötleteléstől a terveken át a gyártásig és az előadásig.

Witkiewiczhez milyen formát rendeltél?
A szerzőről tudni kell, hogy egyben képzőművész és fotográfus volt. Ez megnyilvánul a darabban is: snittszerűen dolgozik, képeket rendez egymás mellé nagyon gyors, elrajzolt ritmusban. Nem realista a darab, nem realista az előadás sem. Sokkal képszerűbb az egész – stilizált érzelmekkel és stilizált karakterekkel. Túlzások, gyors tempó: ezek a szerző útmutatásai. A háttérben pedig meg kell teremtenünk egy fiktív népi közeget. Ehhez hozzárendeltünk egy zenei világot: magyar nótákat, amelyek sűrítve hívják elő a nosztalgiát, egyben ellenpontozzák, könnyítik is az anyag súlyát.
1922-ben íródott a dráma, de ma is ugyanúgy aktuális, sőt. A főszereplőnk egy disznópásztor, akinek műveltsége ugyan nincs, de intelligenciája van. És talán éppen azáltal, hogy nem gátolja a műveltsége, pontosan rálát bizonyos folyamatokra. A történet arról szól, hogyan építi fel a politika, hogyan használja ki, és hogyan próbálja bábfiguraként mozgatni. Hőbörgő viszont gondolkodó báb, emellett zsigeri lény, ezért ellene tud menni ezeknek a folyamatoknak. Közben viszont erős komplexus is kiépül benne a származása miatt, és ez kezdi el mozgatni: a „csakazértis megmutatom”. Egyfajta karaktergyilkosságot látunk, amiben a karakter maga is szerepet vállal.

Azt elmondtad, hogy lettél rendező. Elmesélnéd azt is, hogy lettél „svédországi szlovákiai magyar” magyar rendező?
Erről a családom tudna mesélni. Hol is kezdjem? Talán a neveknél. Az apai nagyapámat eredetileg Guzmicsnak hívták, a család valahol a magyar–szerb határvidéken élt. A két világháború között magyarosítottak Garamszegire. A nagyszülők elváltak, a nagyanyám pedig 1956-ban felkerekedett a két legkisebb fiával. Előbb Jugoszláviában voltak menekülttáborban, onnan fogadta be őket Svédország. Apukám akkor hétéves volt. Svédországban nőtt fel, ott alapított családot, aztán felvette a Gardenö nevet. De például a féltestvéreimet, akik még Garamszeginek születtek, Gilengrennek hívják. Valahol Kanadában pedig Gibson nevű unokatestvéreket fedeztünk fel: apám idősebbik bátyja ugyanis oda vándorolt ki 56-ban. Úgy tűnik, a G betűhöz mindenki ragaszkodott.
Hála az égnek, a nagyanyám sosem tanult meg rendesen svédül, így édesapám sem felejtett el magyarul. Jóval később, valamikor a 80-as években hazalátogatott Dombóvárra, mert ott élt a legidősebb nővére. Anyukám, aki zsitvabesenyői, éppen ott nyaralt. Találkoztak, és apukám nagyon szerelmes lett. Hosszasan leveleztek, voltak látogatások, aztán jó idő után komolyabbra fordultak a dolgok. Így születtem én Svédországban, de anyu nem nagyon találta ott a helyét. 3 éves lehettem, amikor ingázni kezdtünk, mert apukám meg itt nem talált munkát. 6 voltam, amikor végleg Garamkövesdre költöztünk, ott kezdtem el iskolába járni.

Milyen állampolgár vagy? És hol van az otthon? Foglalkoztat a kérdés?
Szlovák és svéd állampolgárságom van. Az anyanyelvem a magyar, emellett beszélek svédül, szlovákul, angolul. Szlovákiai magyarnak tekintem elsősorban magamat. Nyilván van az az életszakasz, amikor az embert fokozottan foglalkoztatja az identitása. Húszéves lehettem, amikor én is rácsodálkoztam: jézusom, hogy lehet összerakni ezeket a puzzle-darabokat az életemből? Aztán túljutottam ezen. Egy idő után bárhol otthon tudom érezni magam. De haza Garamkövesdre megyek.

Almási Sára