Hagyaték az ószeresnél

Nekem az is halottak napja, amikor hirtelen egy gondosan öszszeválogatott könyvtár kerül antikváriumba, vagy régi, ócska-becses holmival megrakottan tér meg valahonnan az ószeres. Ilyenkor valakinek a valakije végleg meghal – mert az élőben hal meg. Valaki valakijéből – senki senkije lesz. Öntudatlan vagy nagyon is tudatos padlássöprés ez az emlékezetünkben. A maga módján legalább annyira kegyetlen, mint az ötvenes éveké. Vagy tán még irgalmatlanabb, mert mi magunk vagyunk a saját múltunk végrehajtói. A kísértés vidéken rozoga piros Lada képében jön, hangtölcsérrel recsegi a kutyaugatásba: „Asszonyok! Öreg bútort veszek, régi órát...”. Meg-megáll, mint lesben a ragadozó, és lecsap a hagyatékokra – az „elhagyatékokra”. A néni dicsekszik, milyen jó vásárt csinált. Nem is azt hajtogatja, mennyit zsebelt be, mert arra azért nem lehetne a legbüszkébb. Inkább csak azt ismételgeti szaporán, hogy végre sikerült megszabadulnia a sok kacattól. Évekkel később, amikor rozoga piros Lada képében újra erre jár a kísértés, a már jobb létre szenderült néni utóda szívfájdalom nélkül túlad azon is, amit anyja lelkének és házának tisztaszobájában élete végéig megőrzött. Ha megkérdőjelezhető is az utód(?) erkölcsi joga az elherdálásra, örökösként de iure elkótyavetyélheti a jussát.

De tehet-e ilyesmit egy falugyűjteménnyel a Csemadok helyi alapszervezetének elnöke? Hallom, ilyesmire is van példa. Sem erkölcsi, sem paragrafus szerinti joga nincs rá, jó pénzért(?) mégis piacra dobja a múlt jelennek hagyott értékeit. Kérdés, megelőzhetjük-e tájainkon az ószerest, de az is kérdés, van-e erkölcsi jogunk arra, hogy erre ne tegyünk összehangoltabb kísérletet, mint ahogyan ma próbálkozunk (vagy nem próbálkozunk).

Mintha megakadt volna a szlovákiai magyar múzeum ügye – főleg a két-három évvel ezelőtti új nekibuzduláshoz képest. Netán hiúságok feszülnek egymásnak? Saját magunkkal szemben az lesz a legirgalmatlanabb, ha e téren nem történik semmi lényeges, mert akkor mi magunk leszünk a saját múltunk végrehajtói. Ha a közéletünket nem érdekli igazán a múzeumügy, elvárhatjuk-e kényeskedő erkölcsi fölényérzettel, hogy a néni és utóda, meg az a bizonyos helyi Csemadok-elnök ne az ószerest várja? Azt, aki hangtölcsérével a mi tehetetlenségünket (vagy csak tétlenségünket?) kürtöli világgá, s aki a piros Lada csomagtartójában belőlünk: múltunkból rendezi be portyái alkalmi tárlatait.