Hága letudva, jön Párizs

Ám miután Ausztriában a megismételt elnökválasztáson is kosarat adtak a választók Hofernek, itt a józan ész következő diadala a populizmus felett: Wilders totális veresége Hollandiában. Azaz, veszített is, meg nem is. Egyrészt a parlamentben öttel több mandátumot szerzett, míg a kormányzó párt nyolcat veszített. Másrészt a korábbi merész ambíciókhoz képest Wilders 13%-a egyértelmű kudarc. Talán azért alakultak így a dolgok, mert a holland Trumpnak – Wilderst a frizurája, illetve gesztikulációs hasonlósága miatt nevezik így – már két hónapja ott ül az eredetije az USA elnöki székében, nap mint nap megrökönyödést, megbotránkozást és csalódást okozva. Így az európai nyilvánosság – legalábbis részlegesen – tanulni tudott más kárán.  Ráadásul ez a fajta populizmus előbb vagy utóbb idegesítővé válik. Emlékszem, ahogy egyik ismerősöm, aki rendszeresen olvasta a Zem a vek című magazint, egyszer csak felhagyott vele. A racionális érvek nem győzték meg, végül a rossz hangulat vette el a kedvét a laptól. Egyszerűen megcsömörlött a negatív érzelmektől. Így az olyan politikusnak, aki állandóan csak másokkal riogat, egy idő után nincs mit felkínalnia. Például Ján Čarnogurský, aki nagy szimpátiával szemléli a hegyekben gyakorlatozó szlovák leventéket, nyilván arra várva, hogy más felkelőkkel karöltve, s persze orosz segítséggel fegyveres felkelést szervezzenek Szlovákia NATO-tagságának megszüntetéséért. Vigyázat, bár Čarnogurský elszólása viccnek tűnt, oknyomozó újságírók szerint valahol a Kreml-beli fiókok mélyén található egy hasonló terv. Ám a hasonló tervek sikere – bármilyen hajmeresztőek is – rajtunk áll vagy bukik. S azon, mennyire tudunk ellenállni a populisták és szélsőségesek támadásainak, akik a rossz hangulatot használják munícióként. A hollandok megmutatták, hogy képesek erre.  S mi a helyzet velünk? MÁRIUS KOPCSAYa SME publicistája ------------------------------------------------ A hét külföldi eseménye a holland választás, amely a felületes szemlélő számára azt üzenhette, Ausztria után itt is sikerült megállítani az Európa-ellenes, populista gőzhengert, de ez a benyomás tényleg csak a felszínt súrolja. Tény, az elmúlt hetek felmérései még fej fej mellett mutatták a konzlib kormányfőt és az ellenzéki populista vezetőt, majd az elmúlt napokban jött a törökökkel történt elhíresült diplomáciai botrány, amelyet Mark Rutte államférfihoz méltón, keményen de okosan menedzselt, Geert Wilders pedig visszaszorult a második helyre. Ehhez a képhez azonban az is hozzátartozik, hogy Rutte pártja, a VVD az előző választáshoz képest öt százalékot vesztett, Wilders PVV-je pedig hármat erősödött, ráadásul Rutte éppen az ő hatására sokat keményedett bevándorlásügyben.  A hollandok egy európai konzlib pártra szavaztak, és ez jó hír, de Wilders sem éppen tragédia: szélsőségesen fogalmaz ugyan, de nem rasszista, nem antiszemita, sőt, az EU rosszhiszemű üzeneteivel szemben markánsan Izrael-párti, nem akar engedményeket tenni a lopakodó iszlamizmusnak, és főleg nem oroszpárti, mint Le Pen, hanem Amerika-barát, és ez a mai értékzavaros, identitásában és euroatlantiságában folyton önmagával vívódó Európában egyáltalán nem baj. Fő követelését, hogy Hollandia egy Nexit keretében lépjen ki az unióból, a hollandok többsége teljes joggal badarságnak tartja, nem véletlen a kereskedőnemzeti múlt és a nyitott, szabad szellemű jelen közti összefüggés. A valódi veszély nem Hágából jön: a Kreml által fizetett nacionalista populizmust hamarosan Párizsban kell legyőzni. *  *  * A hét hazai eseménye az, ami nem történt meg: egy év van a választásokig, és egyetlen VVD-hez, FDP-hez vagy Polgári Platformhoz hasonló konzlib pártunk sincs, amelyikre rá lehetne bízni az egyéni jogok, a piac és a verseny szabadságának, valamint a limitált kormányzatnak az eszméjét. De pontosítok, ilyesmit nyomokban tartalmazó pártból több is van, most is alakult kettő, amíg a kávémat ittam, de valahogy ezek a pártalapítók nem találkoznak azokkal az emberekkel, akik egy ilyen párt választótáborának gerincét alkothatnák: az állam által megnyomorított vállalkozókkal, akik mégiscsak a legális adók nagy részét az államkasszába fizetik; azokkal, akik nem akarnak haveri mutyikapitalizmust, de államszocialista oktatást és egészségügyet sem; azokkal, akiknek az egyre burjánzó, szervezett korrupció miatt egyre csökkennek a hazai esélyei, ezért Londonban segédmunkáznak; azokkal, akik kiszámítható joguralmat garantáló, de a hétköznapjaikból visszahúzódó államot akarnak.  Nehéz elhinni, hogy nincs erre igény, bár józan ésszel mondjuk azt is nehéz felfogni, milyen össznépi igényt elégít ki, ha a miniszterelnök március 15-én azt harsogja a mikrofonba: „Lehet, hogy Brüsszelnek és a nemzetközi pénztőkének nem számít sem a magyar nemzet múltja, sem a magyar jövő. De nekünk számít.” Brüsszelnek?  A nemzetközi pénztőkének? Miről beszél ez az ember? És mi miről hallgatunk ennyi éve? SERES LÁSZLÓa HVG publicistája