Ha tandíj, akkor okosan

Ha az állam úgy dönt, hogy a tandíj bevezetése jelenti a megoldást az egyetemek problémáira, ám legyen. Tudatosítanunk kell, hogy a felsőoktatásban alapvető változtatásokra van szükség, amelyek fontos eleme a tandíj bevezetése. Egy minőségi reformtervezet átviteléhez ugyanakkor illik megfogalmazni egy olyan törvényt, amely egyértelmű és – viszonylag – igazságos (jelen esetben igazságosan sújt mindenkit). Sajnos, az utóbbi hetek történései azt igazolják, hogy az oktatási minisztériumnak teljesen más a szándéka. A törvénynek csak az utóbbi egy hónapban négy munkaváltozata készült el, s folyton módosult néhány nem elhanyagolandó tétel nagysága.

Az új tervezet alapjában véve a régiből indul ki, több olyan új passzus is belekerült azonban, amelyben fontos adatok számértéke változott meg. Számoljunk le az alaptalanul keringő idealista elképzelésekkel: az új rendszer szerint is mindenki fizet majd tandíjat, amelynek összegét az egyetem állapítja meg.

A reform átültetése a gyakorlatba azt jelentené, hogy a diákok saját maguk állják iskoláztatásuk költségének bizonyos százalékát. Ezt ellensúlyozandó a hallgatók két új forrásból szerezhetnek állami támogatást. Minden szociálisan hátrányos helyzetű fiatalnak folyósítható szociális segély (az eddiginél jóval nagyobb mértékben), valamint a jobb tanulmányi átlagot elérő diákok akár tanulmányi ösztöndíjat is kaphatnak. Összesítve a hallgatók bevételeit: elméletileg egyetlen szociálisan hátrányos helyzetű fiatalnak sem kellene felhagynia az egyetemmel. Alapesetben.

A törvénytervezet ugyanis kifejezetten hátrányosan különbözteti meg az állami támogatásra szorultakat akkor, ha évet kényszerülnek ismételni: ekkor a szociális támogatás nem jár. Ez a döntés nem fogja kivívni azok szimpátiáját, akik a közismerten hallgatógyilkos karokon tanulnak. Az évet ismétlő diákot nem lehet büntetni egy olyan kedvezmény megvonásával, amely azért jár, mert átlagon aluli körülmények között él. A kimagasló eredményeket egyébként is további tanulmányi ösztöndíjak megítélésével szokás jutalmazni, nem a szociális segély megvonásával.

Nem gondolták át eléggé a tandíj törlesztését sem. A befizetést ugyanis beiratkozáskor igazolni kell, ugyanakkor az állam a kölcsönt csak a következő hónapokban folyósítja. Adódik tehát a kérdés: akkor mi van, ha valaki a hitelt a tandíj kifizetésére veszi fel? A szállás- és étkezési támogatás megszűnése csak tovább rontja a diákság anyagi helyzetét, ugyanakkor mára mindenki túlságosan fáradt – fásult? – ahhoz, hogy tiltakozzon ellene.

A reformtervezet nem emeli meg ugrásszerűen a felsőoktatási intézmények színvonalát. Biztosak lehetünk abban, hogy megnő azoknak a diákoknak száma, akik külföldön folytatják tanulmányaikat – főleg a felső középosztályból és a tehetősebb családokból. A reform szokás szerint a leghátrányosabban a középosztályt érinti – a kormány intézkedései „természetesen” már megint a leghűségesebb szavazóit sújtják. Az alsóbb rétegek azok, amelyek anyagi lehetőségeik folytán kénytelenek lesznek továbbra is Szlovákiában tanulni, már ha jogosultak a szociális segélyre és a tanuláson kívül gyakorlatilag semmi mással nem foglalkoznak.

A minisztérium rendkívül arrogáns volt, amikor félrevezető információkat közölt a törvényben foglaltakról. Nem vizsgáztak jobban a fél éve még annyira aktív szlovák ifjúsági kezdeményezések sem (kevés kivételtől eltekintve), hiszen a közvélemény voltaképpen semmit sem tud az újonnan végrehajtott változásokról. Vagyis igen, csak azok éppen nem valósulnak meg. Meggyőződésem, hogy jobb információs kampánnyal, valamint néhány logikátlanság kijavításával egy mindenki számára hasznosabb törvény születhetne.

A szerző politológia szakos egyetemi hallgató