Gyilkos hálózat

A két fiatalnak csak azért kellett meghalnia, mert mások voltak. Ezúttal a melegség volt a fő „problémája” a gyilkosnak, de az őrültek, a szélsőségesek mindig találnak célpontot. Legyen szó zsidókról, fehérekről, feketékről, bevándorlókról, liberálisokról, mindegy nekik, csak gyűlölni lehessen. S hogy a kiszemelt célcsoportot még jobban megutálják, még ideológiát is gyártanak, felsőbb célokról papolnak, sok-sok rajongót szerezve maguk köré.

A gyilkos a tette, vagy ahogy ő írta, a „küldetése” előtt egész kiáltványokat, rasszista, xenofób és egyéb tartalmakat tett a Twitterre, ahol szinte élőben közvetítette a tettét – előbb csak utalt rá, majd az elhatározásról is hírt adott, és végül el is búcsúzott a rajongóktól. Megáll az ész, hogy ilyen embernek követői vannak – és nem is kevesen! Az oldalán pedig a korábbi mészárosokat (akik lelkén 10–80 ember élete szárad) dicsőíti, és erre buzdítja a követőket is.

Nem állítom, hogy az összes ilyen ámokfutás, tömeggyilkosság csak azért történik, mert van közösségi média – hiszen korábban is számos ilyen eset volt –, de abban biztosak lehetünk, hogy mivel a szélsőséges csoportok egymásra találnak, így többen éreznek magukban „bátorságot”, hogy gyilkoljanak. A követők, a rajongók pedig még hergelik is őket, ők pedig hősök és/vagy mártírok szeretnének lenni, akik tesznek valamit a magasabb cél érdekében. Hogy végül ők is a halottak számát bővítik, vagy hosszú évekre a börtön vendégszeretetét élvezik, az ez esetben lényegtelen. T

alán a norvég Anders Breivik volt az utolsó (a 2011-es merényletben 77 ember, többségében fiatal vesztette életét), aki nem közvetítette a közösségi médián a tettét. Az utóbbi évek tömeggyilkosai vagy előre tájékoztatták a követőket, hogy „megteszik, amit meg kell tenniük”, (a követők ezreinek helyeslése, hergelése után pedig elkezdődött az ámokfutás), vagy egyenesen élő adásban közvetítették a gyilkolást. Emlékezzünk csak vissza az új-zélandi Brenton Tarrantra, aki egy mecsetben 51 ember életét oltotta ki, az egészet pedig élőben közvetítette a közösségi médián. Nem meglepő, hogy a mostani szlovák gyilkos példaképe volt mindkettő, hősként tekintett rájuk.

Sosem fogjuk megtudni, vajon mennyi tömeggyilkosság nem történt volna meg, ha nincs a közösségi média, és annak mindent behálózó ereje, hatalma. Ha az őrültek nem kapnak nyilvánosságot, ha a követők nem hergelik őket... De abban biztosak lehetünk, hogy a legtöbb ilyen tragédiához jelentősen hozzájárult a közösségi média.

Az eset is bizonyítja, hogy minél sürgősebben szabályozni kell a közösségi hálózatokat – nemcsak a nagyokat, hanem a kisebb, egy-egy, általában szélsőséges csoport által használtakat is –, hogy véget vessünk a gyűlöletbeszéd akadálytalan terjesztésének. Eddig folyamatosan a szólás- és véleményszabadsággal érvelve hessegettük el a gondolatot, hogy mederbe tereljük, szigorúbb szabályozásnak vessük alá a közösségi hálózatokat. De meg kell húzni a határt, és lépni kell. El kell dönteni, hol ér véget a véleményszabadság, és hol kezdődik a szélsőség, a gyűlöletbeszéd. Ez utóbbival szemben pedig a legnagyobb szigorral kell fellépni. Mert ha nem lesz változás, még több, a szerdaihoz hasonló eset történik, immár hazánkban is. Hiszen a mostani eset is bizonyítja, hogy egyesek szerint a gyilkosság is egy vélemény…